Kill me or kiss me... but don't cut me off...

XXVIII. fejezet

Amikor visszavitték az íjakat, és megköszönték a lehetőséget – pontosabban Harry beszélt, ő inkább a háttérbe húzódva figyelte apát és fiát, miközben arra gondolt, leheletnyi legilimenciával akár azt is elérhetné, hogy azok ketten megnyíljanak egymásnak. Hogy megosszák egymással mindazt, ami a szívüket nyomja. De úgy érezte, azzal már túl messzire menne. Harry nem véletlenül állította le korábban.

Különben is, ha este felkeresik őket, és kikérdezik az asszonyt, aki évekkel ezelőtt állítólag látott a kastélyban három hullát, talán amneziátorokat kell hívni az egész családhoz. Ez viszont feleslegessé teszi az egész befolyásolási kísérletet. Mi ütött belé hirtelen, hogy vadidegen muglik életébe akarna avatkozni?

Elnyomta a késztetést, hogy a saját helyzetével párhuzamot vonva magyarázatot, és kvázi felmentést adjon magának. Hiába viszolygott még nemrég attól, hogy emberek elméjében turkáljon, máris szinte ösztönszerűen alkalmazta, megfeledkezve arról, hogy csak végszükség esetében használja. Amit az étteremben csinált, az jóindulattal belefért ebbe a kategóriába, az előbbi azonban már nem. Muszáj önkontrollt gyakorolnia, nem számíthat arra, hogy Harry mindig mellette lesz.

És még csak meg sem kérdezheti, mi az, amire konkrétan számíthat tőle, úgysem kaphatna valódi választ. Csupán olyat, ami ezekben a pillanatokban valódinak tűnik, ám bizonyos körülmények miatt úgyis változni fog.

Amennyiben Harry a jelenleg csak az ő elmondásából ismert problémákkal szembesülve kihátrálna ebből a még el sem kezdődött kapcsolatból, ha a mindennapokba visszacsöppenve ráébredne, hogy neki mégsem ez kell, nem hibáztatná. Megértené. Vagy inkább elfogadná. Vagy ha azt nem is, de beletörődne. Nem mintha tehetne mást.

Tudat alatt alighanem ez is befolyásolta abban a döntésben, hogy végül nem nyert. Nem nyerhetett, mert még mindig így veszített kevesebbet. Azzal, hogy a kötelezettségeit rangsorolta hátrébb. Volt ugyan némi lelkifurdalása, de fordított esetben sokkal nagyobb lett volna; és ott ette meg a fene az egész nyomozást, ha ezen a plusz fél órán fog múlni.

Hogyha jobban odafigyel, és mélyebben belegondol, talán aggasztónak találta volna, hogy amíg visszasétáltak az autóig, egy szót nem szóltak egymáshoz, holott odafele végig beszélgettek. Amikor azonban Harry a kocsinak támaszkodva, karba font kezekkel, meghatározhatatlanul furcsa arckifejezéssel ránézett, Draco tudta, hogy valami nincs rendben. Lehet, hogy a túlzásba vitt legilimencia az oka?

– Hová megyünk most? – Draco próbált úgy tenni, mintha semmit nem vett volna észre.

– Vissza a kastélyba.

Majdnem rákérdezett, hogy szórakozik-e vele, de még időben sikerült megfékeznie a nyelvét. Vett egy mély levegőt. A legjobb védekezés a támadás elv alkalmazása helyett kivételesen célravezetőbb lenne kideríteni, hogy mi az, ami nincs rendben.

– Nem értem. Hiszen nyertél.

– Mert szándékosan veszítettél! – fakadt ki.

– Még ha így is történt... nem ezt akartad?

– Nem hittem, hogy ennyivel jobb vagy nálam – sóhajtott.

– És ha egyszerűen csak... elfáradt a kezem? Amelyik megsérült?

– Úgy még kevésbé volt fair – hajtotta le a fejét.

Ó, magasságos Merlin! Draco elnyomta a késztetést, hogy valami epés megjegyzést tegyen a griffendéles becsületbajnokságra vonatkozóan.

– Oké, tisztázzuk. Tényleg vissza akarsz menni?

– Nem. De tudom, hogy te igen – motyogta, továbbra is a murvás talajt bámulva.