Kill me or kiss me... but don't cut me off...

II. fejezet

Draco úgy érezte, valahol kétszáz körül járhat a szívverése, ami nemcsak a lelkében tomboló, bár néhány méter megtétele után határozottan mérséklődő haragnak volt köszönhető, hanem az előbb átélt rettegésnek is. Azt mindig is tudta, hogy Potternek van némi beütése, de ez azért már túlment minden határon. Kis híján megölte mindkettőjüket, és mégis miért?! Mert képtelen kontrollálni az indulatait, és a felszín alatt valójában egy dühöngő őrült, azonban ami még ennél is rosszabb, hogy őt is kizökkenti a szenvtelen és higgadt viselkedéséből, lassan ugyanolyan idegronccsá változtatva, mint amilyen ő maga.

Tovább erősödött az az elhatározása, hogy ha megtudja, kinek a fejéből pattant ki ez a közös akcióra vonatkozó, isteninek egyáltalán nem nevezhető szikra, elevenen nyúzza meg az illetőt. Aztán jöhet a só, a bors, a csípős paprika, esetleg egy kis citromlé a húsra – ez utóbbi már csak az ízesítés kedvéért.

Hiszen mindenki tisztában van azzal, hogyan viszonyulnak egymáshoz – amin a kényszerű összezártság sem fog változtatni, sőt az sem valószínű, hogy túlélik, és nem a feladat veszélyessége, hanem Potter hibbantsága miatt.

Ekkor vette észre, hogy a jobb szemére kevésbé lát, mi több a szemöldökcsontja kegyetlenül sajogni kezdett. Odanyúlt. Meleg és ragacsos. Vér. Nagyszerű! Már csak ez hiányzott! Ezt még keményen vissza fogja kapni, az egyszer biztos.

A sérülés tudata újra felszította idegességét, így muszáj volt valamivel levezetnie a feszültséget, és bármennyire is szerette volna, nem fojtogathatta meg a másikat, holott az megoldást jelentett volna minden problémájára. Elvégre egy Malfoy csak a legvégső esetben folyamodna ilyen alantas mugli módszerhez, van számtalan más módja, hogy kicsinálja Pottert.

Előhalászott egy cigarettát, meggyújtotta, majd mélyen letüdőzte a füstöt. Ez valamennyire megnyugtatta. Már akkor tudta, hogy szüksége lesz a kis nikotinrudacskákra, amikor értesült arról, hová kell mennie és legfőképpen kivel. Elképesztő, hogy valójában még ezt az egészségromboló, káros szokást is neki köszönheti.

Ebben a pillanatban meghallotta a beinduló motor köhécselő, tiltakozóan hörgő hangját. Ez az autó beteg, akárcsak Potter maga. Összeillenek.

Nem volt sok kedve visszaszállni, azonban nem sokáig jutna gyalog. Emellett elég rossz fényt vetne rá, ha már az első nap lelépne összeférhetetlenségre hivatkozva, annak ellenére hogy ez az összeférhetetlenség mindenki számára nyilvánvaló.

– Szállj be! – Potter időközben mellégurult, majd nyomatékképp az ajtót is kinyitotta.

Ez azért már a pofátlanság netovábbja! Nem elég, hogy majdnem kinyírta, még parancsolgat is!

– Szállj be... kérlek!

Na, ez már egy fokkal jobb volt. De még mindig nem az igazi.

Ha Potter megteheti, hogy amikor felidegesítik egymást – azaz általában ő idegesíti fel őt –, egyszerűen leállítja a kocsit az út szélén, majd kiszáll, és percekre faképnél hagyja, akkor ő sem fog azonnal ugrani, ha a világmegmentő nagyszerű hős kiejti a száján a "kérlek" szót. Ami a hozzá intézett mondataiban nem sűrűn szokott szerepelni.

– Szállj már be, kérlek... Draco!

Ez új! Potter nemcsak kedves tud lenni, hanem még a keresztnevén is szólítja, ha érdekei úgy kívánják? Mégiscsak szorult belé némi mardekáros jellem.

Talán ideje lenne visszaszállni, mielőtt még itt hagyja – ahogy hasonló esetben ő már régen megtette volna. Vagy esetleg kíváncsian várni, hogy a kérlelést fokozandó Potter vajon beveti-e a térden állva könyörgést is. Nem valószínű. Inkább itt hagyja.