Kill me or kiss me... but don't cut me off...

X. fejezet

Másnap Harry a reggelire rendelt lekváros pirítóst majszolgatta, narancslevet kortyolgatva hozzá, és néha-néha az ágy felé pillantott, ahol a másik továbbra is totális öntudatlanságban hevert – holott már tegnap este magához kellett volna térnie. Harry felsóhajtott, majd megdörgölte a tarkóját. Mégsem lett volna szabad túladagolni a nyugtatófőzetet.

Persze így is épp elég zavarba ejtő volt az a fürdőszobai jelenet, és még inkább az lett volna, ha Draco közben véletlenül fölébred, majd belefojtja őt a vízbe, ahelyett hogy végiggondolná, mit keresnek együtt a hatalmas kádban tetőtől-talpig meztelenül. Pontosabban Harry nem volt meztelen, ez azonban mit sem javított volna a helyzetén, ismerve aurortársa természetét.

Mielőtt még túlzottan belemerült volna a képsorok visszaidézésébe – ugyanis immár a saját szemével is meggyőződhetett arról, hogy a másiknak tényleg minden testrésze tökéletes –, egészen más irányba terelte a gondolatait. Továbbra is kereste a válaszokat azokra a kérdésekre, hogy hogyan sebesülhetett meg Draco, és hogy ki vagy mi sebesíthette meg ilyen súlyosan.

Egy valamiben biztos volt: a sérüléseket nem vérfarkas okozta. Egyrészt nincsen telihold, másrészt meg egy vérfarkas-támadás után nem így nézett volna ki, hanem még ennél is rosszabbul. A bal felkarján lévő mély karmolás – amely mostanra már majdhogynem begyógyult – inkább utalt macskaféle ragadozóra, mint farkasra.

Harry hirtelen felpattant, majd kirohant az erkélyre. Eszébe jutott a parkban látott macskaszerű sziklaformáció, és meg akart bizonyosodni róla, hogy az továbbra is ott áll-e. Ott állt. Rendíthetetlenül, mozdulatlanul, semmiféle életjelenséget nem mutatva. Megcsóválta a fejét. Az természetes, hogy a varázsvilágban a dolgok bűbájok hatására életre kelnek, a mugliknál azonban nem nagyon akad példa élettelen tárgyak megelevenedésére. Ennek ellenére ott motoszkált benne az a sejtelem, hogy közelebbről is meg kellene vizsgálni azt a szoborszerűséget, nincs-e rajta némi vér.

Tegnap nem volt lehetősége elmélkedni ezeken a rejtélyeken, mivel a fürdetés végeztével ő maga is megfürdött, rendbe szedte magát, hogy kevésbé hasonlítson egy vízi hullára, aztán a szobaszervizzel hozatott föl magának ennivalót, végül lefeküdt pihenni. Olyan kimerült volt, hogy amint párnát ért a feje, azonnal elnyomta az álom, és talán fel sem kelt volna reggelig, ha a kora esti órákban az ajtó felől érkező dörömbölés föl nem zavarja.

Személyesen a megérkezésükkor is szolgálatban lévő idős recepciós kereste fel őket – vagyis őt – azzal a hírrel, hogy holnapután – a mai naphoz képest holnap – valóban megürül néhány szoba, és az iránt érdeklődött, hogy igényt tartanak-e még a külön elszállásolásra. Bizalmaskodó mosollyal hozzátette, hogy sejti a nemleges választ, már csak abból kiindulva, hogy eddig ki sem mozdultak a lakosztályból. Harry nem szerette volna az orrára kötni, hogy társa már közel két napja fekszik magatehetetlenül az ágyban, ehelyett elpirult a feltételezésre, megerősítve ezzel az öregúr gyanúját.

Egy pillanatra megfordult ugyan a fejében, hogy visszautasítja a felkínált lehetőséget, aztán rájött, hogy nem lenne túl jó ötlet elvágni az egyetlen menekülési útvonalat. Igaz, hogy egy griffendéles – aki ráadásul maga Harry Potter – nem szokott megfutamodni, Draco Malfoy viszont a tapasztalatai alapján kizárólag addig kedvelhető, amíg meg nem szólal. Most egészen jól kijöttek így, hogy eszméletlen, de ki tudja, mi lesz a helyzet, amikor magához tér.

Rövid hezitálást követően lefoglalta tehát a külön lakosztályt – elvégre nem okozna különösebb anyagi megrázkódtatást, amennyiben mégsem lenne rá szükség –, majd megköszönte a férfi kedvességét. A portás erre megjegyezte, hogy ő mennyivel barátságosabb, mint a szőke, aztán átnyújtott egy prospektust, hozzátéve, hogy két nappal ezelőtt már a barátjának is adott egyet. Konkrétan az élettárs szót használta, de Harry ezt inkább elengedte a füle mellett.