Kill me or kiss me... but don't cut me off...

IV. fejezet

Miután hosszas győzködés, kérlelés, illetve egy – Draco általi – megvesztegetési kísérletet követően sem jutottak egyről a kettőre, kénytelen-kelletlen beletörődtek a helyzetbe.

Ebben az is közrejátszott, hogy a recepciós elmondása szerint sajnos nem akadt más szállási lehetőség a környéken, az autóban viszont egyikük sem akart éjszakázni, habár ő igen erőteljesen szorgalmazta, hogy Potter válassza inkább azt a megoldást. Másrészt mindösszesen három napot kellett ilyen mértékű közelségben eltölteniük, ami még mindig elegendő időnek tűnt arra, hogy totálisan kicsinálják egymást.

A viszonylagos nyugalmuk egészen addig tartott, amíg a londiner föl nem kísérte őket leendő szenvedéseik színhelyére. Valójában már annak gyanúsnak kellett volna lennie, amikor a középkorú férfi kissé furcsálló arckifejezéssel megkérdezte, hogy biztosan ezt a lakosztályt akarták-e kivenni. Ekkor azonban túlságosan el voltak foglalva azzal, hogy egymás szavába vágva ecseteljék, mennyire nem akarták ezt a közösködést, sőt az lett volna a legjobb, ha a kastély két külön szárnyában szállásolják el őket.

Igazából még az előtérbe lépve sem volt semmi probléma – habár a helyzetet már önmagában egy igencsak súlyos problémának lehetett nevezni. Az előszoba falát világos színű lambéria borította a padlótól a mennyezetig, nem hiányzott sem a fogas, sem a tükör; ezzel a résszel tehát minden stimmelt. A valódi döbbenet abban a pillanatban csapott le, amint kísérőjük szélesre tárta előttük a belső térbe vezető, kétszárnyú ajtót.

Érezte, ahogy az összes vér kifut az arcából, és a másikra pillantva... Nos, őt is eléggé sokkolhatta a látvány, csak ő a színskála egy teljesen más tartományát célozta meg, és céklavörös arca meglepően jól harmonizált a hatalmas lakosztály színösszeállításával. Ismét megállapította magában, hogy Potter tényleg kifejezetten aranyos, amikor elpirul, ám ezen a gondolaton gyorsan túl is lépve figyelmét újra a szoba felé fordította.

A rózsafából készült, tizennyolcadik századi Európát idéző bútorok tökéletesen megfeleltek az ízlésének, eltekintve attól az aprócska ténytől, hogy az összes kiegészítő – köztük a függönyök és a szőnyeg is – griffendélvörös színben pompázott, amit némileg ellensúlyozott a falak törtfehér színe. Ezt még mindig el lehetett volna viselni, hogyha a lakosztály közepén egy áthatolhatatlan sövényfal húzódott volna.

Ehelyett azonban egy magasabb térrészen, akár egy emelvényen egy ágy foglalt helyet, melyet szintén bíborvörös ágytakaró borított, és a hatást fokozandó – amennyiben ezt egyáltalán tovább lehetett fokozni –, alakja egy óriási szívre emlékeztetett.

Néhányszor megcsípte a karját, hogy nem álmodik-e, mert ha igen, akkor ez egy borzasztó rémálom lett volna; ám rá kellett jönnie, hogy amit lát, az a valóság, és kezdte úgy érezni, az idegrendszere lassacskán fölmondja a szolgálatot. Nekidőlt az ajtófélfának, majd egy halk nyüszítés kíséretében lecsúszott a padlóra, rezignáltan bámulva maga elé.

Ez képtelenség! Egyszerűen képtelenség. Nem lehet igaz...

Akár egy fátyolon keresztül, homályosan észlelte, amint a londiner hatalmas fejcsóválások közepette eltolja mellette a poggyászszállító állványt, valami olyasmit mormogva a bajsza alatt, hogy: "Ezek a mai fiatalok azt sem tudják jó dolgukban, mit csináljanak!", aztán elkezdi lepakolni a csomagokat. Mire rászólt volna, hogy az ő bőröndjeit lehetőleg hagyja békén, addigra elkésett – amiben az is közrejátszott, hogy egyelőre nem jött ki hang a torkán –, így a férfi néhány másodperc elteltével zombi-üzemmódba kapcsolva kislattyogott az ajtón, kettesben hagyva őket a lakosztályban.