Kill me or kiss me... but don't cut me off...

XX. fejezet

Miután egyedül maradt, Draco eljátszadozott a gondolattal, hogy felgyújtja azt a vacak bőröndöt, és a lángoló ruhákat kiszórja az erkélyről, ténylegesen megtenni azonban nem látta értelmét. Kisstílű, szánalmas, Malfoyhoz méltatlan húzás volna, és különben is szemernyit sem javítana a helyzeten, ha Potternek nem lenne mit felvennie.

Ráadásul az önérzetét sértheti ugyan – és sérti is –, továbbra sem haragudhat rá valami miatt, amiről voltaképpen nem tehet. Vagyis haragudhatna rá, de minek. Sokkal inkább volt mérges magára, amiért egy muglira hallgatva abba az illúzióba ringatta magát, hogy "Potter odáig van érte", és most csalódott, amiért ez mégsem így van.

Nem kellett volna erőltetni az egy ágyban alvást – bár így legalább hamarabb fény derült az igazságra. Vajon mit művelhetett vele? Merthogy ezek szerint nemcsak hozzábújt, hanem valószínűleg fogdosta is. Kínos. Nem csoda, hogy nem akar egy légtérben tartózkodni vele, igaz, másik lakosztályt úgysem kap, mivel nincs. Mindez nem jelenthet problémát, amennyiben a mai nap folyamán megoldják az ügyet. Remélhetőleg együtt dolgozni azért még hajlandó lesz, különben meglehetősen sokáig fog tartani, míg átnyálazza egyedül az irathalmot, amit időközben eredeti méretűre bűvölt.

Hiába kezdett azonban hozzá a munkához, a szavak értelmüket vesztett zagyvaságként jutottak el tudatáig; ha megkínozták volna, sem tudta volna megmondani, mi áll a lapokon. Valami nem stimmelt. Nem, nem a szöveggel, hanem önmagával. Miért nem képes a feladatra fókuszálni? Félredobta lapot, majd mélyeket lélegezve, behunyt szemmel hátradőlt a fotelban. Nemcsak önmagával nem stimmelt valami, úgy konkrétan semmivel sem stimmelt semmi.

Hirtelen ötlettől vezérelve előszedett a szekrényből egy pergament meg egy pennát, majd felskiccelt egy igen-nem táblázatot. Sorra vette azokat a jeleket, ami alapján úgy vélte, a másik vonzódik hozzá, illetve azokat a jeleket, ami alapján nem. Így sem lett sokkal okosabb: körülbelül ugyanannyi sor került a táblázat mindkét oszlopába. De hát azt már eddig is tudta, hogy Potter cselekedeteiben kevesebb az észszerűség, mint kvibliben a varázserő. Vagy mint Azkabanban a vészkijárat. Vagy mint... szóval nagyon kevés.

Ha róla készülne hasonló táblázat a másik szemszögéből, az ugyanígy nézne ki? Vajon az ő jelei is ennyire kétértelműek voltak? Esetleg a korábbi viselkedése miatt még a biztatásnak szánt megnyilvánulásai sem tűntek annak, és az igen oszlopa teljesen üres maradna? Felsóhajtott. Talán kivételesen lehetne vele őszinte. Nem, azt azért mégsem. Inkább őt kéne rábírni, hogy legyen az. Úgy csűrni-csavarni a beszélgetés fonalát, hogy kénytelen legyen végre bevallani, mit gondol róla valójában.

Eltüntette a pergamenről az írást, a helyére rakta a pennával együtt, befészkelte magát a fotelba, majd újfent a kezébe vette a korábbi aktát. Biztos volt benne, hogy a Tűzvédelmi és munkabiztonsági szabályzat nem rejt titkos információkat, az olvasás imitálására viszont tökéletesen megfelelt. Szerencsére nem kellett sokáig várnia, hogy Potter visszatérjen a lakosztályba.

Egyetlen pillantással felmérte, hogy feszeng, és mindenhova néz, csak rá nem, bár nem értette az okát, amíg a másik meg nem szólalt:

– El... elfelejtettél felöltözni...

– Valóban. – Kimért mozdulattal lerakta a szabályzatot, és igyekezett nem kimutatni, mennyire megdöbbentette az a tény, hogy csakugyan elfelejtett felöltözni. – Pontosabban nem elfelejtettem, sokkal kényelmesebb így – helyesbített, miközben rájött, hogy ez a célját tekintve igazából nem is probléma. – Zavar talán?

– Igen... azaz nem... azaz... Nincs másik szoba...

– Értem. Ezért mondjuk felesleges volt elrohanni, én is megmondhattam volna. Egyébként meg, ha ügyesek leszünk, még ma lezárhatjuk az ügyet, szóval...