Kill me or kiss me... but don't cut me off...

IX. fejezet

Döbbenten ült föl az ágyban, és próbálta megemészteni, egyáltalán felfogni a látványt.

– Draco? – kérdezte hitetlenkedve inkább csak magától, mivel tőle nem számíthatott válaszra ebben az állapotában.

Valóban. Ha nem látta volna tegnap egy mára már semmissé vált illúzióbűbáj következtében látszólag teljesen épségben, és emiatt nem tudta volna, első pillantásra valószínűleg el sem hitte volna, hogy Draco Malfoy kezét szorongatja. A kezét, melyet félálomban kellemesen melegnek ítélt, most viszont érezte, hogy valójában tűzforró, és miután térdelőhelyzetbe emelkedve végigsimított a homlokán, megállapította, hogy egész teste ég a láztól.

Ez nem is volt meglepő, tekintve a sérüléseit, a horzsolásokat, a zúzódásokat; szinte nem volt olyan négyzetcentiméter a bőrén, melyen ne lett volna kisebb-nagyobb karcolás vagy véraláfutás. A ruha – amit csak hatalmas jóindulattal lehetett ruhának nevezni – foszlányokban lógott róla, és ha mindez nem lett volna elég sokkoló, különös módon felismerhetőek voltak a valaha halvány-, most inkább sötétszürke ingen azok a szakadások, amiket ő okozott, amikor előző nap megpróbálta levenni.

A haja piszkosszürkén, verítéktől csapzottan tapadt fejbőrére, és furcsa díszekként falevelek, ágak gabalyodtak a máskor makulátlanul ápolt, ezüstszőke tincsek közé. Az arcát borító porrétegbe feltehetően könnycseppek nyomaiként világosabb csíkok húzódtak – szegénynek nagy erőfeszítésébe kerülhetett visszajutnia a szobába. Ő pedig ezt nem vette észre – még halovány gyanúként sem merült fel benne egészen addig, míg össze nem esett.

Miért? Hogyan? Ez nem történhet meg még egyszer – soha többé!

Egy picit előrehajolt, hogy megmozdítsa, további sebek után kutatva, nem mintha ezek nem lettek volna elegendőek. Némileg tétovázott ugyan, mivel nem tudta, meg merje-e egyáltalán mozdítani, vagy csak nagyobb kárt csinál vele. Ekkor látta meg azokat a mély karmolásokat a bal karján, amik eddig takarásban voltak, és amik a tulajdonképpeni vérveszteséget okozták.

Merlinre! Ha megpróbálta volna... ha megpróbálta volna a megérzései ellenére levenni az inget... akár meg is ölhette volna.

Ez... Elszorult a szíve, és akaratlanul is kicsordult egy könnycsepp a szeméből. Aztán megrázta a fejét.

Nem! Nem fogja itt idő előtt elsiratni; különben is Draco volna a legelső, aki egy szentimentális marhának nevezné – és még igaza is lenne –, mivel ahelyett, hogy tenne valamit, csak kesereg és sajnálkozik. Ezzel pedig a legkevésbé sem segít rajta. Most már legalább látja a sérüléseit, melyek nem nyújtanak épp szívderítő látványt, de annyiból pozitívan változott a helyzet, hogy mostantól nem sötétben kell tapogatóznia, és azon morfondíroznia, mégis mi lehet a baja.

A bájitalok alighanem továbbra is hatásosak, utána viszont... Nem, egyelőre elegendő a bájitalokkal foglalkozni, a kínosabb teendők ráérnek később.

Kihúzta kezét a tűzforró tenyérből, azaz csak kihúzta volna, ekkor azonban a másik alig észrevehetően megmozdult, majd egy elhaló nyöszörgést hallatott.

– Nyugi, Draco – simított végig az arcán –, itt vagyok.

– Ne... menj... el... – A suttogás akár neki is szólhatott volna, ő mégis sejtette: most nem hozzá beszél. Egészen máshol jár. Nem lehet a tudatánál.

– Rögtön visszajövök – mondta megnyugtató hangon. – Nem hagylak egyedül. – Újra megpróbálta elhúzni a kezét, ám az ujjak erősödő szorítása miatt nem tudta megtenni, és igazából nem is akarta. – Nem hagylak egyedül – ismételte, majd a pálcájáért nyújtózott, és egy Invitóval az ágyra bűvölte a bájitalos ládikát.