Kill me or kiss me... but don't cut me off...

XXVII. fejezet

Draco megszakította a csókot, sőt elengedte Harry derekát is, helyette kellemesen langyos tenyerébe csúsztatta ujjait, mielőtt még teljesen spontán módon arra vetemedett volna, hogy először őt rángatja be a fák közé, aztán a ruháit le róla. Bármennyire másra vágyott valójában, muszáj volt a racionalitás talaján maradnia, elvégre tényleg nem azért küldték ide őket, hogy szexuális tapasztalatokat gyűjtsenek. Sajnos.

Mert Harry érzékeny és érzéki, és még annál is szenvedélyesebb, mint amilyennek képzelte, és nemcsak azért van vele, mert éppen nincs jobb dolga, hanem mert őt akarja, igazán; ahogyan ezt nem is egyszer mondta. És mondott mást is, sőt meghallgatta, odafigyelt rá, az érzéseire, nemcsak észrevette, hanem zavarta is, hogyha megbántotta, nem igyekezett úgy tenni, mintha mi sem történt volna. Vagy egyenesen kétségbe vonni, hogy van-e joga egyáltalán rosszul éreznie magát.

Nemhogy kiábrándult volna belőle, inkább beleábrándult, pillanatról pillanatra egyre jobban, akárha felhőkön lépdelt volna - és próbálta elhessegetni azt a gondolatot, hogy magasból lehet nagyot zuhanni. Hogy minél jobban beleéli magát, annál nagyobbat fog csalódni.

Nem! Harry nem okoz csalódást. És ő neki?

Egyszerre belényilallt, mennyire ostoba ötlet, amire készül, hogy hiába a mögöttes jó szándék, ha az egész egy átverés. Harry mérges volt rá, amikor megjátszotta az amnéziásat, és abszolút jogosan volt rá mérges.

Ez a helyzet persze nyilván másabb, de ha rájönne az igazságra - márpedig miért ne jönne rá, amilyen remek megfigyelő úgy általában -, valószínűleg kiakadna. Nem. Biztosan kiakadna. Ráadásul neki esze ágában sem volt átverni. Mégis megtette. És ez idáig fel sem merült benne, hogy azt teszi. Mi van, ha máris elrontott mindent?

- Hé! - Harry felszisszent, és megpróbálta elhúzni a kezét. - Eltöröd az ujjam!

Draco villámgyorsan elengedte, amint rádöbbent, mit csinál. Körmei félhold-mélyedéseket vájtak saját jobb tenyerébe, és Harry jobb kézfejébe szintén.

- Merlinre... sa...sajnálom... Én csak... Jól vagy? - Alig bírta kipréselni a szavakat, úgy elszorult a torka.

- Talán megúszom a Mungót. - Harry megropogtatta ujjperceit, és hangjában a harag helyett vidámság bujkált; meg némi aggodalom. - A kérdés inkább az, hogy te jól vagy-e? Mi ütött beléd?

- Mo...mondanom kell valamit.

- Remélem, nem azt, hogy a holnapi vetélkedő feladatai között ujjletépő verseny is szerepel, és most arra fogunk gyakorolni.

Draco nem tudta, hogyan képes a másik egy ekkora marhaságot ilyen halálos komolyan előadni; mert ő bizony elnevette magát, szorongása pár pillanatra tovaillant, hogy aztán visszatérjen, de már kevésbé fojtogatóan.

- Nem. - Mély levegőt vett. - De az íjászat a Malfoyoknál... amolyan családi hagyomány.

- Értem. - A zöld szempárban felismerés csillant. - Rákényszerítettek és utálod.

- Nem, dehogy! Sőt, nagyon is szeretem.

- Akkor... mégsem biztos, hogy értem.

- Elég jó vagyok benne. - Az, hogy az apja elismerését nem is egyszer kivívta, túlmutatott az "elég jó" kategórián; Lucius Malfoy fukarul bánt a dicséretekkel.

- Szóval... mielőtt még bolondot csinálva magamból, megpróbáltam volna megtanítani, amit már tudsz...

- Rögtön mondanom kellett volna, de... - Mindössze gondolatban fűzte hozzá, hogy nem akarta letörni a lelkesedését. Harry azonban nem látszott csalódottnak, esetleg egy kicsit, de közel sem annyira, mint amennyire ő számított rá, hogy az lesz. És nem is tűnt úgy, hogy veszekedni fog vele, sem úgy, hogy sértődötten faképnél hagyja, amiért keresztülhúzta a terveit. Talán nem rontott el mindent. Még.