Kill me or kiss me... but don't cut me off...

XII. fejezet

Amíg várakozott, azon töprengett, hogy mit akarhatott Draco elérni a színlelt amnéziával – a szokásos "idegesítsük halálra Harry Pottert" elnevezésű játszadozáson kívül. A mardekáros jellemre való megjegyzése alapján talán arra számított, hogy ő kihasználja a helyzetet, és bead valami mesét a nem létező viszonyukról? Pontosabban létezik a viszonyuk, mindössze nem olyan jellegű. Még.

Hogyha nem esett volna kétségbe amiatt, hogy valamit elrontott a gyógyítás során, akkor sem fordult volna meg a fejében efféle ötlet. Mi értelme lett volna hazudni neki? Semmi. Hiszen előbb-utóbb úgyis visszakapta volna az emlékeit – már amennyiben tényleg elvesztette volna; és Harry egyébként is utált tisztességtelen eszközökhöz folyamodni. A bizalmát akarta elnyerni, nem pedig messzebbre üldözni magától.

Talán indulás előtt meg kellett volna interjúvolnia Charlie Weasleyt, hogy hogyan kell szakszerűen sárkányt szelídíteni; bár akkor még nem is sejtette, hogy valaha is ez lesz a célja. Az is biztos, hogy a férfi minimum furcsán nézett volna rá, ha elé állt volna ezzel a kérdéssel minden előzmény nélkül.

Vajon a barátai mit szólnának ehhez a kicsit sem átlagos szituációhoz, amibe egy – alighanem szándékos – véletlen folytán Dracóval együtt belecsöppentek? Ron sápítozna, hüledezne, szitkozódna, és ezernyi rémképet vizionálna az ő Draco Malfoy által a közeljövőben elszenvedendő keserves kínhaláláról, Hermione meg mindenféle bölcselkedő megjegyzéseket tenne a kibékülés és a megbocsátás fontosságáról, meg a régi sérelmeken való túllépésről.

Hogyha ez a békülési kísérlet várakozáson felül alakulna, és Harry Potter összejönne Draco Malfoyjal, amikor is minden szempontból nagyon-nagyon közel kerülnének egymáshoz, és ez aztán kiderülne, nos... Hermione valószínűleg nem akadna ki annyira a hírtől, Ronald Weasley azonban – őt ismerve – menten szívszélhűdést kapna. Szélesen elvigyorodott, amint vizualizálta lelki szemei előtt barátai reakcióit, mely vigyort megpróbált mosollyá mérsékelni, mihelyst meghallotta a fürdőszobaajtó kilincsének halk kattanását.

Az, hogy ez nem igazán sikerült, azonnal leolvasható volt Draco szoborszerűvé dermedt vonásairól. A szemén alig észrevehetően, de látszott, hogy nemrég sírt, ő pedig rögtön levonta a következtetést, hogy valóban aggódik valaki – bizonyára az édesanyja – miatt. Máskülönben nem borult volna ki ennyire. Mi történhetett Narcissa Malfoyjal?

– Látom, jól érzed magad, Potter – szólalt meg vontatott hangon, mire Harry jókedvének utolsó szikrái is kihunytak. – Nem feltételeztem volna rólad, hogy valóban élvezetedet leled más emberek bántásában.

Mielőtt bármit reagált volna, elszámolt magában húszig – a tíz kevés lett volna –, nehogy olyasvalamit találjon a fejéhez vágni, amit pár másodperc múltán megbánna.

– Nézd, Draco – vett egy mély levegőt –, nem szeretnék dedós módon belemenni ebbe a "ki bántott meg kit" meg "ki bánt folyamatosan kit" dologba, úgyhogy... – tartott egy rövid hatásszünetet. – Sajnálom – próbálta meg ebbe az egyetlen szóba belesűríteni az elmúlt évek minden elmulasztott bocsánatkérését.

­*

– Rendben. Én is... sajnálom. – Draco azt hitte, nehéz lesz kimondani, így magában meglepődött azon, mennyire nem volt az; talán azért, mert tényleg komolyan gondolta. Mindemellett valami megkönnyebbülésfélét is érzett, és csak ekkor vette észre, hogy mindvégig görcsösen ökölbe szorította ujjait; amint a feszültség tovaillant a lelkéből, a testtartása is lazábbá vált. Nem túlontúl lazává, hanem amolyan malfoyosan lazává.

– Tudod, mit? Ha már az előbb memóriazavarosat játszottál, akkor akár... el is felejthetnénk az egészet – javasolta, zöld szemében vidám csillogással. – Írjuk a hosszú eszméletlenséget követő hirtelen ébredés okozta sokk számlájára.