Kill me or kiss me... but don't cut me off...

V. fejezet

Harry az erkély párkányára könyökölve élvezte a kilátást, ami valóban lélegzetelállító, mindemellett megnyugtató látványt nyújtott.

A kastély hatalmas parkja a szeme előtt nyújtózott el egészen a mögötte kezdődő erdőig, és ha lábujjhegyre állva kissé kihajolt, apró, szikrázó pontként megpillanthatta az útközben látott tó tükrének egy piciny darabját. A parkot fehér kavicsokkal felszórt szélesebb és keskenyebb sétányok hálózták be keresztül-kasul, mellettük körülbelül embermagasságú sövény húzódott. A gondozott gyepet üde színfoltokként különböző virágszigetek tarkították, itt-ott magányos, ősöregnek tűnő fák magasodtak, középen pedig egy szökőkút sugarai törtek az ég felé, hogy lágyan pergő gyöngyökké bomolva hulljanak vissza a márványmedencébe, és a cseppeken szóródó napfény szivárványt varázsolt a kút köré.

Órákig képes lett volna itt állni, nézelődni, és még akkor is fedezett volna fel újabbnál újabb látnivalókat: mint például az egyik közeli dombon lévő kilátótornyot, vagy egy különösen érdekes, nagymacskára emlékeztető sziklaformációt, amely úgy nézett ki, akárha emberkéz alkotta volna, sőt egy pillanatra megmozdulni látszott.

Megdörgölte a szemét, majd percekig figyelte a furcsa szoborszerűséget, azonban a jelenség nem ismétlődött meg újra, így elkönyvelte magában, hogy mindössze a képzelete játszott vele. Elvégre a sziklák általában nem mozognak, főleg nem a mugli világban.

Pillantása a párkányon heverő cigarettatárcára esett. Egy hirtelen ötlettől vezérelve kérte el, és valójában még most sem tudta volna megmondani, miért. Néha nem is szükséges racionális magyarázatot keresni egy olyan tettre, amire nincs. Végighúzta mutatóujját a tárca oldalán, felpattintotta a fedelét, aztán kiemelt egy cigarettát. Eszében sem volt rágyújtani, ehelyett először morzsolgatni kezdte, majd milliméterről milliméterre haladva lefejtette róla a papírt, dohányszemcsékkel hintve tele az erkélyt szegélyező futómuskátlik földjét.

Vajon ez jót tesz ezeknek a szerencsétlen virágoknak? Talán igaza van Malfoynak. Tényleg nem normális dolog ilyeneken morfondírozni, különösen nem ebben a helyzetben – mint ahogy módszeresen felboncolni egy cigarettát sem az. Vagy mégis? Nem mintha ez annyira lényeges lenne.

Most az a lényeges, hogy úgy vette észre, lassan kezdi zavarba ejteni Malfoyt ezzel a megváltozott viselkedésével, ami nem is volt annyira nehéz, mint elsőre gondolta, sőt egyre könnyebben ment, bár volt egy-két alkalom, amikor majdnem megingott.

A szoba látványa kétségkívül sokkolta, még akkor is, ha tulajdonképpen szerette ezeket a színeket; és túltéve magát első döbbenetén azt sem tudta, mit kellene mondania, abban azonban biztos volt, hogy valami szokatlanul nem oda illőt – valami váratlant. Ez sikerült is.

A pálca "elkérésekor" viszont igencsak nagy volt a kísértés, hogy azt tegye, amire Malfoy számít, különösen a riadt tekintetét látva, ám ezt fél pillanat alatt felülírta az, amit eredetileg eltervezett. Utána pedig minden szinte ment magától. Természetesen tisztában volt azzal, hogy ez a meccs egyáltalán nincs lefutva, és a másik biztosan készül valamire, amivel megtorolhatja vélt vagy valós sérelmeit. Nem is ő lenne, ha annyiban hagyná. Minden bizonnyal nagyon idegesíti, hogy egyelőre nem képes őt semmivel sem kizökkenteni a nyugalmából.

Úgy érezte, Malfoy tehet vagy mondhat akármit, nem fogja tudni feldühíteni. Mostantól kezdve ő diktálja a szabályokat, amely szabályok valószínűleg nem tetszenek majd ő-önzőségének, ám idővel muszáj lesz ráébrednie, hogy Harry Potter is tud játszani, ha akar. Most pedig akart. Egyrészt Malfoynak meg kell tanulnia, hogy nem mehet minden úgy, ahogy ő szeretné, még ha alapvetően ehhez is szokott hozzá. Másrészt addig nem lesznek képesek együtt dolgozni az ügyön, amíg nem normalizálják valamennyire a viszonyukat. Ez kényszerű, de mindenképpen szükséges, aminek érdekében neki kell lépéseket tennie – kezdve azzal, hogy nem ugrik minden egyes megjegyzésre.