Kill me or kiss me... but don't cut me off...

XXVI. fejezet

Harry tudta, hogy hülyeség volt hazudnia - de igazat mondani még nagyobb hülyeség lett volna. Úgy egészen biztos nem mentek volna sehová, maximum ő a Mungó zárt osztályára, miután Draco, végighallgatva eszmefuttatását az exe feltételezett halálfaló mivoltáról, ráhívja az ápolókat.

Egy pillanatra még így is fennállt a veszélye, hogy maradnak. Visszamennek a lakosztályba papírokat nézegetni. Csak papírokat. Az arckifejezése alapján egyértelmű volt, hogy a másik észlelte a hazugságot. Harry gyomra apróra zsugorodott - akár a zsebébe rejtett meglepetés, amiért talán feleslegesen ment vissza az étterembe. Draco nem fogja annyiban hagyni.

Végül mégis annyiban hagyta, sőt el is mosolyodott, bár mosolya nem ért el a szeméig. És az ülésére szórt nonverbális párnázó bűbájjal mintha azt akarta volna demonstrálni, hogy - remélhetőleg csupán átmenetileg, de - nem tart igényt sem az előzékenységére, sem a kedvességére. Harry legyinthetett volna, hogy túlgondolja, csakhogy érezte a köztük húzódó, láthatatlan szálakból szőtt feszültséget, az autó alapból sem tágas tere kellemetlenül kicsire szűkült. Holott másfajta feszültség is vibrálhatott volna köztük, és más okból is válhatott volna szűkebbé a tér.

Harry megrázta a fejét, majd beindította a motort, melynek halálhörgésre hajazó hangja tűpontos aláfestés volt a hangulatához. Miért érte ennyire váratlanul a kérdés? Számíthatott volna rá, pontosabban számított is; talán el is kellett volna próbálnia a mosdóban a tükör előtt a választ. És kevésbé feltűnően nem igazat mondani.

Nem mert Dracóra nézni, és nem kizárólag a látvány miatt, mely önmagában beindította a fantáziáját. Azzal a feltételezéssel kiegészítve pedig, hogy esetleg pont a bőrönd aljára behajított trikót sikerült felvennie, amiben ő azt a rendkívül valóságosnak érződő álmot átélte... Nos, még inkább arrafelé irányította a képzeletét, amerre jelen helyzetben nagyon nem kellett volna.

Harry azonban leginkább attól tartott, hogy ha még egyszer rápillant, ő maga fogja lefújni a randit, mert ezt a belőle sugárzó fagyos sértettséget nem bírja. Ki kell várnia, amíg megenyhül, mielőtt véletlenül valami újabb hülyeséggel tetézné a bajt.

A hangos dudaszó hallatán összerezzent, és majdnem félrerántotta a kormányt. Ahogy a fekete kabrió elsuhant mellettük, és a szeme sarkából látta a sofőr bosszús mutogatását, Harry rádöbbent, hogy ha ennél is lassabban mennének, talán már visszafelé haladnának. Bocsánatkérőn a másik kocsi után intett, majd pár centire letekerte az ablakot, hátha a friss levegő segít a koncentrálásban. A következő pillanatban Draco halkan felnevetett.

- Csak úgy... a kezemben maradt - nyújtotta felé az ablaktekerő kart. - Segítesz?

- Miért nem használod a pálcádat, mint az előbb? - förmedt rá Harry ingerülten, és azonnal meg is bánta. De egy fél másodperc alatt átfutott az agyán, hogy ahhoz, hogy a kart visszategye, kvázi bele kéne feküdnie a másik ölébe.

Draco vékony vonallá préselte ajkait, majd egy nonverbális Reparóval megjavította a letört ablaktekerőt. Milyen kár, hogy a szavakkal okozott töréseket nem lehet jóvátenni egy egyszerű bűbájjal. Harry lehúzódott az útról, és leállította a motort. Alig ötszáz méterre távolodtak el a kastélytól. Nagyszerű.

- Sajnálom - mondta, és nem tudta volna meghatározni, hogy a felcsattanására, vagy a korábbi hazugságára érti. Vagy inkább mindkettőre. - Sajnálom - ismételte meg, amikor Draco végre hajlandó volt ránézni.

- Rendben - bólintott kimérten, és ahogy emellé felhúzta a szemöldökét, Harryt heveny közlési kényszer kerítette hatalmába.

- Nézd - vett egy mély levegőt -, annak az izének a visszarakásához hozzád kellett volna érnem, de így, hogy haragszol rám, nem akarok hozzád érni, vagyis... basszus, dehogynem akarok hozzád érni, és pont ez a baj... ez is... hogy ilyesmin jár az agyam, miközben te meg mérges vagy. És persze jogosan vagy mérges... vagyis talán... vagy nem tudom, és...