Kill me or kiss me... but don't cut me off...

XVII. fejezet

Már alkonyodott, mire a hosszúra nyúlt kiruccanás végeztével visszatértek a lakosztályba, és Draco mindösszesen kettő dologra vágyott: fürdésre és alvásra – lehetőség szerint ebben a sorrendben. Na jó, Potterre is vágyott, ezt a nap végére már nem is próbálta maga előtt letagadni, jelenleg azonban még ahhoz sem volt kedve, hogy a recepciós miatt bosszankodjon, nemhogy valami megerőltetőbbhöz.

És hogy miért is kellett volna a recepciós miatt bosszankodnia? Nos, legfőképpen azért, mert az a nem egészen normális nőszemély kocsányon lógó szemekkel, tátott szájjal, épphogy csak el nem csöppenő nyállal bámulta, amint átvágtak az egyébként tök üres előtéren, így neki esélye sem volt kibányászni a virágdézsa pereme alól az apja pálcáját. Nem baj. Holnap is nap lesz.

Teleengedte a kádat, nyakig merült benne, és igyekezett ugyan valamiféle mederbe terelgetni gondolatait, ám azok csak össze-vissza csapongtak, kavarogtak, áramlottak; ahogyan a víz szerteszéjjel folyik az ember ujjai közül. Miután mellkasára csukló fejjel majdnem elbóbiskolt, inkább befejezettnek nyilvánította a fürdőzést – a végén még véletlenül belefullad –, majd önmaga számára végtelenül lassúnak tetsző mozdulatokkal megszárítkozott, és belebújt sötétszürke selyempizsamájába.

A fürdőszobából kivánszorogva meglepődött, hogy a másik most nem kapcsolta be a televíziót, azon meg még jobban, hogy időközben megágyazott magának a kanapén – legalább nem az erkélyen –, sőt ez utóbbi kissé bántotta is. Ezek szerint Potter mégiscsak kimondhatatlanul utálja, és a mai már-már túláradóan kedves viselkedése ennek ügyes leplezése volt; vagy egyszerűen udvarias akart lenni, és nem betolakodni az ő személyes terébe. De hát azon az ágyon vagy fél tucat személyes tér is elfér! Oké, a saját alvási szokásainak ismeretében talán kevesebb, de kettő azért csak-csak.

– Ez meg mi? – intett fejével a hevenyészett fekhely felé egy lusta pillantás kíséretében, mely pillantással általában azt kívánta jelezni, hogy egy csöppet sem érdekeli a válasz; most viszont csupán alig bírta nyitva tartani a szemét.

– Jó lesz nekem itt.

– Elég... kényelmetlennek tűnik – nyomott el kézfejével egy ásítást.

– Évekig egy lépcső alatti gardróbban éltem, úgyhogy... – vonta meg a vállát. – Így biztosan nem fogjuk egymást zavarni.

Persze! Mi egyéb lehetne Draco Malfoy Harry Potter számára, mint zavaró tényező? Holnap majd... holnap majd felháborodik rajta.

– Figyelj, Potter, megígérem, hogy nem foglak zavarni.

– De...

– Túlságosan fáradt vagyok hozzá. Meg ahhoz is, hogy itt győzködjelek, szóval ugorjuk át azt a részt, jó? – Mondjuk, miután megérkeztek, és kiderült a szobafoglalásos malőr, emlékei szerint még arról győzködte, hogy aludjon inkább a kocsiban, valamelyest érthető hát a vonakodása; csakhogy azóta annyi minden... változott. – Remek – nyugtázta bágyadt mosollyal, amikor a másik végre beleegyezett, hogy nem a kanapén tölti az éjszakát. Aztán szép álmokat kívánva az ágyhoz ballagott, végignyúlt a kényelmes matracon, és körülbelül abban a másodpercben el is szunnyadt.

*

Már alkonyodott, mire a hosszúra nyúlt kiruccanás végeztével visszatértek a lakosztályba, és Harry úgy érezte, sosem vágyott még ennyire Draco Malfoyra; sosem került még ennyire közel hozzá. Éppen emiatt azt látta a legjobbnak, ha egyelőre minél távolabb tartja magát tőle – bár ez még egy ekkora lakosztályban is hatalmas kihívásnak számított –, ezért megágyazott magának a kanapén. Komótosan hajtotta végre a műveletsort, véletlenül sem sietett, előzetes tapasztalatai alapján sejtette ugyanis, hogy Dracóra minimum egy órát kell várnia; ám a csigatempóval is mindösszesen tíz percet, ha nyert. Ennyi idő alatt még a kád sem telt meg.