Kill me or kiss me... but don't cut me off...

XXIII. fejezet

Draco először arra gondolt, mindazzal, amit magáról mostanáig megosztott, csakugyan kimerítette a mai keretet. Elegendő lett volna csupán valami aprócska, lényegtelen, talán nem is igaz történetet elmesélni – végül mégis másként döntött.

Nem azt akarta, hogy Harry megértse; persze valahol azt is, de inkább ő akarta megérteni saját magát. Egyben látni az egészet, hogy végső soron mi vezetett odáig. És mindezt természetesen józanul, nem pedig a másnaposságtól gyötrődve, a széthulló foszlányokat összekapargatva azon merengeni, megtörtént-e egyáltalán az a bizonyos beszélgetés, vagy csak képzelődött. Mert akkor, azokban a pillanatokban, miközben alkoholmámorba zuhant, mindennél jobban vágyott arra, hogy végighallgassa valaki, de lehet, hogy valójában nem volt mellette senki.

– Hosszú lesz – adott egy amolyan utolsó kibúvót a másiknak, bár már a tekintetéből látta, hogy feleslegesen.

– Ezzel csak kíváncsibbá tettél.

– Nem fog tetszeni.

– Eddig sem az tetszett, amit elmondtál. Hanem az, hogy elmondtad.

Draco szája önkéntelen mosolyra húzódott.

– Rendben. De azt meg kell ígérned, hogy nem akadsz ki... nagyon.

– Csak egy kicsit? – mosolyodott el ő is. – Oké.

Draco laza testtartással hátradőlt a széken, belül azonban közel sem érezte nyugodtnak magát. Mi van, ha nem is Harry fog kiakadni, hanem ő? Talán nem a felszínre kéne hozni ezeket az emlékeket, hanem mélyebbre temetni. Hogy a belőlük szivárgó sötét fájdalom tovább mérgezhesse az életét.

– Honnan is kezdjem... – vett egy mély levegőt. – Kezdem az elején. A legelején... És ez legyen az a pont, amikor negyedévben Pansyt hívtam el a karácsonyi bálra. Tudtam, hogy borzalmas ötlet, de még mindig ő volt a legjobb opció. Sokkal jobb, mint szégyenszemre egyedül menni. Vagy egy nála okosabb lánnyal. Azt is tudtam, hogy meg akar majd csókolni, és lélekben próbáltam felkészülni rá. Persze így is pocsék volt, ahogy arra számítottam. Ő másra számított, megsértődött, és faképnél hagyott. Halk nevetést hallottam, de nem láttam, ki az, míg fel nem fedte magát. Alig egy karnyújtásnyira ült mellettem a padon, és ahogy levette a láthatatlanná tévő köpenyt, hirtelen azt hittem, te vagy. Reflexből majdnem megátkoztam.

– És ha tényleg én lettem volna?

– Akkor biztosan megátkozlak – vigyorodott el. – De ő sokkal gyorsabb volt. Lefegyverzett. Aztán azt mondta, megmutatja, hogyan kell rendesen csinálni. A csókot. A következő pillanatban úgy smároltam azzal a vadidegen sráccal, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne – igyekezett semleges hangnemet megütni, Harry mégis összehúzta a szemöldökét.

– Hogyhogy nem vett észre benneteket senki? Hát persze! A köpeny...

– Akár az is lehetett volna. – Draco megkönnyebbült, hogy a kérdés minden rosszallástól mentes. – Egy bűbájt vont körénk, olyan erőset, hogy azon állítólag még Mordon varázsszeme sem látott volna át.

Harry töprengve megdörgölte állát, de gondolatait megtartotta magának, ő pedig, hiába lett volna kíváncsi, mi járhat a fejében, nem kérdezett rá. Attól tartott, azzal megtörné a saját lendületét, elillanna az elszántsága; így inkább folytatta:

– Kiderült róla, hogy Karkarov titkos testőreként a bál apropóján kimenőt kapott, és remélte, hogy velem töltheti, mert már azóta figyelt, amióta a Roxfortba betette a lábát. Railnek hívták, legalábbis akkor így mutatkozott be.