Kill me or kiss me... but don't cut me off...

VIII. fejezet

Elgémberedett végtagokkal kászálódott fel a padlóról, majd amikor az ajtót kinyitva megpillantotta Malfoyt épen és sértetlenül, hirtelen megkönnyebbülés futott át rajta, hogy ezek szerint felesleges volt az aggodalma; erre a gondolatra aztán kezdett ideges lenni.

Tehát tényleg csak szórakozott, és valóban mindössze azért tűnt el, hogy őt bosszantsa. Ő meg ostoba módon bedőlt neki, ráadásul az éjszakát a padlón kuporogva töltötte, ahelyett hogy egy ennek a célnak lényegesen megfelelőbb helyen – mondjuk az ágyban – aludt volna, emiatt most úgy fáj minden tagja, mintha legalábbis egy úthenger ment volna rajta keresztül, emellett olyan fáradt, hogy állva képes lenne újra elaludni. Még az sem töltötte el elégtétellel, hogy a másiknak elég elgyötört volt a tekintete.

Ezért most az a legkevesebb, hogy kitekeri a nyakát, aztán leüvölti a fejét. Vagy inkább fordítva. Nem, talán mégsem lenne szerencsés kora hajnalban ordítozni.

– Mi a...? Hogy a...? – Egyelőre nem igazán találta azokat a szavakat, amelyek kimondása után képes lett volna viszonylag normális hangerővel kifejteni véleményét.

– Jó reggelt!

Ez a csevegő stílusban odavetett köszönés volt az utolsó csepp a pohárban, és ha eddig volt is olyan kósza szándéka, hogy a többi vendégre tekintettel megpróbálja türtőztetni magát, a pimaszul kedélyes hangnem kicsapta önuralmának maradék biztosítékait.

– Ez azért már túlmegy minden határon! – üvöltötte feldúltan. – Neked teljesen elment az a csöppnyi kis eszed is?! Nincs benned egy szemernyi jóérzés sem? Mi a búbánatos, kibaszott francot akartál ezzel elérni?! Egyáltalán hogyan fordulhatott meg a fejedben, hogy minden szó nélkül lelépsz? Ha azt akartad... – Muszáj volt szünetet tartania, egyrészt mert mindezt egy levegővétellel harsogta el, másrészt mert annyira még nem borult el az agya, hogy be is vallja neki, mennyire aggódott miatta. Inkább valami olyasmit kellene mondania, hogy ezért most meg fogja fojtani, aztán valóban meg is tenni.

– Nem sűrűn mondok ilyet, de örülök, hogy látlak, Potter. – A másik, kihasználva ezt a pillanatnyi szusszanást közbevágott, cseppet sem változtatva előbbi hanghordozásán, emellé még el is vigyorodott, bár ez a vigyor mintha kissé fájdalmasra sikerült volna.

Örül, hogy látja?! Na, ezt nem sokáig fogja így gondolni!

– Esetleg nem mehetnék beljebb, mielőtt még elvérezve összeesek itt az ajtóban?

Elvérezni?! Mégis mi a nyavalyától vérezne el, amikor tökéletes testi egészségnek örvend, mindössze vállon felül van valami igencsak súlyos problémája?

Nem sok ideje volt ezen elmélkedni, mert a másik a következő pillanatban megtántorodott, majd előrezuhant, mire ő ösztönösen elkapta.

– Hé, Malfoy, ez kurvára nem vicces, úgyhogy légy szíves, ne játszadozz ilyenekkel! Ígérem, nem tekerem ki a nyakad, sőt hajlandó vagyok az egészet elfelejteni, csak hagyd ezt abba! Jó?!

Hirtelen feltűnt neki valami, ami teljesen megdöbbentette, beléfojtva a további szavakat. A karjaiban pihegő testnek ugyanis nem volt... súlya. Mintha ott sem lett volna, mégis ott volt, hiszen érezte, mint ahogy az egyre gyengülő lélegzetvételét is nyakának bőrén, azonban egyáltalán nem nehezedett rá, és ha nem tudta volna, hogy ott van, észre sem vette volna. Amikor megemelte, majd a vállára vette, akárha egyetlen tollpihét kapott volna fel; vagy még annyit sem. A párna sem nyomódott be a feje alatt.

Ez az igencsak rémisztő helyzet kitörölte szeméből az álom utolsó morzsáit.

Merlin szentséges szakállára! Mi a jó büdös franc folyik itt?