Apaként az élet

◾️39. rész◾️

LARA

Ez a nap maga a pokol...Káosz, veszekedés ... mindez mind miattam. Chris most már tudja az elmúlt napok titkait. Eddig tombolt most viszont velem együtt sír.

- Te vagy a legerősebb nő a világon...ugye tudod?! - nézett fel rám a könnyfátyol mögül - Ezt egyedül ...

- Ez nem erősség, féltem a reakciótól. Nem tudtam, hogy a jelenlegi helyzetben mit okoz egy baba híre, egy halott baba híre. - mondtam őszintén - Tartottam tőle, hogy mindent elront ami most jó. 

- Ezt nem ronthatja el semmi sem. - nézett a szemembe - Mert nem hagyom, hogy bármi elrontsa! Bármi is fordult meg a fejedben ami ennyire elbizonytalanított ...

- Liza is pici még. - mondtam ki bizonytalanságom okát - Két percig gondolkodtam ezen ott fekve a vizsgálat közben ... majd közölte a doki, hogy nem él.

- Hármat is vállalnék egyszerre. Ha pici, ha nem. Ezen nem kell aggódnod sem most sem később. Rendben?

- Rendben...Akkor mindent megbeszéltünk? Nem maradt kérdés benned?

- Igen. - közben nemlegesen rázta a fejét de az arca nem erről árulkodott.

- Biztos? - kérdeztem újra.

Kicsit habozva de azt mondta nem.

- Chris...

- Jó valami át futott a fejemen...

- Mégpedig?

Nem akart válaszolni.

- Azt gondoltad szeretném e akkor is annyira Lizát mint most?

Meglepődve nézett rám, ez elárulta, hogy igen.

- Akkor is szerettem amikor még nem tudtam, hogy a te kislányod ... és akkor is amikor már tudtam. Ezen az sem változtatna ha az utunk külön válna. Ahogyan egy közös gyerek sem.

- Annyira de annyira szeretlek. - ölelt át.

- Addig mondtátok, míg magam is elhittem, hogy anyja vagyok...Már annak is érzem magam.

- Ezt örömmel hallom...most viszont pihenj szerelmem.

- Itt maradsz?! - kérdeztem fel pillantva rá.

- Persze. Nem megyek sehova bébi. - ledobta a pólóját és mellém bújt.

Átkarolt, a mellkasára feküdtem. Ahogy a hátam simogatta el pilledtem, de igazán elaludni nem tudtam. A fájdalom miatt folyton forgolódtam. Nagy nehezen aludtam egy órát de szörnyű fájdalomra ébredtem. Chris nem volt mellettem.
Szólítgattam, mert kimenni nem tudtam.

Bejött de már csak annyit tudtam mondani, hogy nagyon fáj, zokogtam a fájdalomtól.

Ettől fogva már csak néhány emlékképem van. Ahogy a karjaiban kivisz, az autó ablakán gyorsan elsuhanó fények és a kórházi ágy zörgése ahogy a folyosón toltak.