Apaként az élet

◾️25. rész◾️

LARA

Utolsó emlékem az, hogy Lizával vagyok kórházban. Most nem látom sehol, ami miatt nagyon megijedtem.
Mellettem állt egy orvos.

- Semmi baj! A kislány már otthon van. - mondta.

- Otthon? - alig bírtam beszélni. 

- Igen, meggyógyult, ön viszont elkapta lezárást okozó vírust és súlyos állapotban volt. De szerencsére most már minden rendben lesz önnel is.

Elmondta hogy nem kelhetek fel, ne beszéljek sokat. Majd magamra hagyott. Nem sokkal később megjelent Chris.
Aki sírva fakadt ahogy meglátott.

Nem sokáig tudtam ébren lenni, elnyomott az álom.

Arra ébredtem, hogy Lia az ajtóban egy nővérrel veszekszik aki nem akarta beengedni őt.

- Engedje be. - szóltam ki.

Lia nagy mosollyal lépte át a küszöböt.

- Hallod a frászt hoztad rám te nő. - ölelt át.

- Chris?

- Nem tudja, hogy itt vagyok. Éreztem, hogy jobban vagy ezért jöttem be. Vagyis nem, csak...tudnod kell valamiről.

Eléggé megrémisztett az utóbbi mondata.

- Elmondtam Chrisnek a szüleid történetét.

- Tessék?! - döbbent és dühös is voltam egyszerre. 

- Fel akarta keresni őket...ezért gondoltam jobb ha elmondom.

- De...

- Nyugi, jól fogadta. Azt nehezményezte hogy elhalgattad. - folytatta. 

- Ezt nekem kellett volna elmondanom neki.

- Ezt láttam jónak ebben a helyzetben. Nem akartam, hogy felkeresse őket és ide jöjjenek a nyakadra. Azt hiszem az többet ártott volna mint az hogy elmondtam a titkod. Persze megértem ha dühös vagy rám. Nem is zavarlak tovább, elmegyek a deles busszal haza. Vigyázz magadra. - hadarta el egy ölelés közben majd el is viharzott.

Válaszra sem volt időm.

Amikor felhívtam Chris semmit sem éreztetett az új infóból.
Nem sokkal később már bent volt nálam. 

- Szia. - ölelt át - Hoztam neked valamit. Brúnó csinálta, isteni.  - állt neki kipakolni.

- Köszönöm. - kezét fogva huztam magamhoz - Tudom, hogy Lia elmondta...

- Igen. De ne hidd, hogy ettől változna bármi bennem!

- Nem? - néztem rá.

- Dehogy. Nem számít honnan jöttél, az a lényeg, hogy vagy nekem. - csókolt meg.

- Azért sem haragszol mert nem mondtam el?

Nemlegesen rázta a fejét miközben újra az ajkaimra tapadt.

Megnyugodtam, hogy ezt tisztáztuk.

- Annyira gyűlölöm már ezt a fekvést. - mérgelődtem mikor ismét magamra borítottam a vizem.

- Had segítsek. - törölte le.

Enni is ő segített.

- Tényleg finom.

- Megtartjuk a szakácsot?

- Azért olyan rosszul nem főzök. - kértem ki magamnak.

- De te most egy ideig még biztosan pihensz. 

Kopogás után a doki lépett be.

- Chris. - fogtak kezet - Hogy vagy? - nézett rám.

- Jól, csak már gyűlölök itt feküdni.

- Akkor jó hírem van...most felülünk, majd megpróbálunk felkelni.

- Tényleg? - nem hittem a fülemnek. 

Amennyire természetesnek és könnyűnek gondoltam ezt annyira nehéz volt minden mozdulat.

- Csak lassan. - szólt rám.

Chris a folyosóról nézte a történéseket.

Felülni sem volt egyszerű. Fájt minden mozdulat.

- Nem szédülsz?

Nemlegesen ráztam a fejem, annak ellenére hogy ez nem így volt. Fel akarok kelni.

- Akkor kapaszkodj belénk és lassan állj a lábadra.

Tettem amit mondott. Ahogy felálltam engedtem el őket. Fél percig álltam és csuklottam is össze. Chris ijedten szaladt be.

- Lara! - a nővér próbálta vissza tartani.

Ezalatt az ápoló és az orvos az ágyra tettek.

- Megértem, hogy eléged van a fekvésből de ezt nem siettetheted.

- Azt hittem menni fog. - motyogtam.

- Ha szédülsz nem szabad felkelni. Később vissza jövök.  - ezzel ő ki is ment.

Chris szinte rohant az ágyamhoz.

- Megijesztettél. - ölelt át.

- Miért nem vagyok képes felkelni és járni?! - tört ki belőlem a sírás.

- Szerelmem ... majdnem 2 hétig eszméletlenül feküdtél. Idő míg újra erőre kapsz. - simogatta az arcom.

Nem tudtam belenyugodni. Amikor kiment, hogy beszéljen a dokival újra megpróbáltam. Felültem, pár percig ültem az ágy szélén majd felálltam.
A lábaim remegtek, talán egy percig bírtak el hatalmasat estem.
A fejem bevertem, vérzett.

Ahogy a felállási próbálkozásom úgy az ágyra vissza jutás is kudarcba fulladt.

- Jézusom! - dobott el mindent ami a kezében volt mikor belépett - Vérzik a fejed. Fáj még valahol? - kérdezte az arcom fürkészve.

Nemlegesen ráztam a fejem.  Felkapott mintha a világ lekönnyebb dolgát és vissza tett az ágyra.

Megnyomta a nővérhívót.

- Ezt miért?!

- A fejed végett! El kell látni.  - nézett szúrós tekintettel.

Nem tartott sokáig, a nővér ide hívott mindenkit.

Vizsgáltak, kérdezgettek majd szép lassan szét széledtek.

- Chris ideje menned. - szólt az orvos. 

- Csak még egy kicsit. - kértem.

- Tizenöt perc. - nézett rám szigorúan.

Megköszöntem, amire egy félmosollyal reagált majd kiment.

- Ki se mond...

- Nem mondom. De kérlek ne csinálj butaságot! Sokkal nagyobb bajod is eshetett volna. - ült mellém.

- Sajnálom. - motyogtam.

- Tudod, hogy mindennél jobban szeretlek ugye?! - emelte magára a tekintetem.

Bólogattam.

- Én is szeretlek. - csókoltam meg.

- Holnap reggel jövök. - húzódott el lassan.