Apaként az élet

◾️42. rész◾️

CHRIS

Látva, hogy ez a műtét mennyi fájdalommal, kínlódással jár sokkal nagyobb lelkiismeret furdalásom van, amiért az előzőnél nem voltam mellette. Most igyekszem mindenben segíteni, a fájdalomtól nem is boldogulna nélkülem.

- Jó reggelt szerelmem. - öleltem át éppen ébredező bárátnőm.

Próbált ő is ölelni de a mozdulattól eltorzult az arca.

- Reggeli után kaphatsz gyógyszert.

Csak bólintott.

- Aludtál is vagy végig engem figyeltél? - kérdezte halkan.

- Aludtam, egy keveset. Amíg a sírás fel nem keltett.

Valóban így volt, az ajtó előtt tologatták azt a babát. Azon aggódtam, hogy Lara is felkel rá de szerencsére őt kiütötte az infúzió.

Pár perccel később meghozták a reggelit és rá néhány percre a gyógyszereket is.

- Segítek. - léptem oda hogy felültessem.

- Tudom, hogy én kértem, hogy ne menj haza de szeretném ha mégis ...

Ezt nem értettem hirtelen.

- Rosszul érzem magam amiatt, hogy velem vagy Liza helyett. - motyogta a reggelijét túrkálva.

- Baba...Liza jó kezekben van! Brúnó olyan mint egy második apuka neki, csecsemőként is rengeteget volt vele.

- De akkor dolgoztál és nem más miatt hagytad rá.

- Most pedig az anyukáját ápolom, hogy mihamarabb együtt lehessünk újra. - csókoltam meg - Kérlek ne ostorozd magad ilyen badarsággal.

- Nem badarság...- nem hagytam, hogy végig mondja újabb csókkal hallgatattam el.

- Itt maradok melletted! - motyogtam közben.

Nem is erősködött tovább. Evett pár falatot, majd a gyógyszereket is bevette.

- Ideje felkelnem. - lökte le a takaróját.

Ott voltam, hogy segítsek. Belém kapaszkodva állt fel.

Éreztem, ahogy kifújta a levegőt a nyakamon.

- Indulhatunk?

Igenlőn bólintott egyet, majd hevesen nemlegesen rázta a fejét.

- Foglak. - tartanom kellett, hogy ne essen össze.

Lassan távolodott, el lépett fél lépést majd elindult. Lépésenként haladtunk az ajtó felé. Minden lépésbe belerogyott.

Hiába kértem, hogy maradjunk, akkor is ki akart menni a folyosóra. A doki is látta mekkora erőfeszítésébe tellik megtennie a lépéseket.

- Lara tessék vissza menni pihenni. - parancsolt rá.

Próbáltam arra felé húzni.

- Még nem tettem meg egy kört. - motyogta sziszegve.

Csak a szoba felé mutatott.

Vissza érve feltettem az ágyba.

- Hoztam egy infúziót. - jött be utánunk.

Alighogy kimondta már be is helyezte a kanült és folyt az oldat.

- Ettől egy kicsit jobb lesz. - közben intett a fejével, hogy menjek ki.

- Köszönjük. - mondtam fogva Lara kezét.

Néhány nagyobb pislogás után elaludt.

- Valami baj van?! - kérdeztem ijedten az ajtó előtt.

- Nem, tényleg szépen gyógyulnak a sebek. - mondta - A lelki dolgokra nem tudok megoldást, azt csak az idő oldhatja meg.

- Normális, hogy ennyire szenved?

- Ez egy komoly műtét volt és Lara fájdalomküszöbe igen alacsony. Emellett lelkileg sem könnyű egy ilyet feldogozni.

- Szóval nem tehetek semmit, hogy jobb legyen. - jelentettem ki.

Szó nélkül hagyott magamra. Lesétáltam a büféhez egy kávéért közben felhívtam Brúnót is, hogy megkérdezzem mi a helyzet otthon.

- Liza nagyon hiányol titeket.

- Gondolom...hiányzik nekünk is.

- És Lara? Ő hogy van? - kérdezett vissza.

A sóhajom elárulta a választ is.

- Nem jól. - mondta ki helyettem.

- Kiborít a tudat, hogy nem tudok segíteni rajta, nem tudok enyhíteni a fájdalmán. - szakadt ki belőlem.

- Elhiszem, de mellette vagy ez sokat jelent.