Focistába szeretve

7. fejezet

- Aaaaaaa – visítottam. A reakcióm hallatán csend lett.

- Mond, minek visítasz? – kérdezte unottan Nick.

- Aaaa – ordítottam és felugrottam a bátyámra, aki meg is fogott.

- Már abba hagyták... - felelte.

- Mit? – értetlenkedtem. Tekintetem a 2 fiúra szegeztem. Miles alul sebekkel teli arcát felém fordítja, míg Dominic felül, enyhít az ökle szorításán. Ők verekedtek. Mind a ketten értetlenül és tágra nyílt szemekkel várják a magyarázatom. Ahogy elnézem Dominic nyert. Bár megértem miért... a pólója volt kisebb rá, vagy direkt volt ilyen, azt nem tudom, de az izmai nem kicsit kitűntek. Gondolom a pulcsiját levette, amikor már a verekedéshez folyamodtak. Ehhez képest Miles, hát... örülök, hogy hamar ideértünk. – Öhm... bocsánat. – pirultam el, mert elég sokszor pillantottam Dominic kidolgozott izmaira, de nem ezért kértem bocsánatot. Majd visszanéztem az ajtó alsó sarkába.

- Aaaa – kiáltottam harmadjára és megszorítottam a bátyámat, mert még akkor is tartott engem.

- Mi van? – értetlenkedett Nick. Ujjammal az ajtó sarkába mutattam, majd a többiek követték, hogy rájöjjenek mitől paráztam be ennyire.

- Öhm... hugi – szólított meg egy idő után Nick.

- Igen...?- feleltem, bár a hangomban nem voltam annyira biztos.

- Kapaszkodj jobban.

- Miért? – kérdeztem remegő hanggal. Aztán meg is kaptam a választ a kérdésemre. Kicsit eldőltünk, közben én kapaszkodtam és a bátyám fel-le mozgatta a lábát. Összetaposta a pókot, ami olyan terrorba tartott, hogy nem mertem a padlón maradni. – Köszönöm. – öleltem át.

- Azt értem, de most már leszállhatsz. Azért ennyi ideig tartani téged... nem olyan könnyű.

- Bocsi – majd leszálltam róla.

- Amúgy itt mi történt? – előztem meg Nicket és vontam kérdőre a fiúkat a történtekről.

- Hosszú sztori... - adta be az aduászt Dominic csak, hogy engem nem ismer annyira, hogy tudja ezzel nem ússza meg a dolgokat.

- Miles? Valamit hozzá akarsz fűzni? – vontam fel az egyik szemöldököm.

- Hát... az úgy volt, hogy... elkezdtünk beszélgetni és... - kezdett el makogni, de ennél a résznél Dominic felé fordult és folytatta - ... és elég rossz irányba terelődött a szó, aztán meg már ment a vita. Azután meg a verekedés.

- És miről volt szó? – szállt be Nick is.

- Öhm... - húzta el a száját Miles.

- Kritizálni kezdte a focit. – vágott hirtelen a szavába Dominic.

- Tényleg? Na, ne szívass. – színészkedtem, amit Dominic, be is vett, mert fülé érő vigyorral állt előttem. – Miles te értesz a focihoz?

- Aha... - próbált valamit eltitkolni előlem Miles. Nekem meg leesett az állam. Az, akiben megbíztam egész életemben. Átvert. Ő is.

- Öhm... - szólat meg Nick -... egy emberről volt szó.

- Jaa tényleg. – mondta Dominic – egy fiú...

- Egy lány – javította ki Nick.

- Igen, igen. Egy lányról.

Ott helyben megfagyott bennem a levegő. Minden elhomályosodott előttem. Aztán elindultam. Valahova jó messzire. A nevemet kiabálták, de én csak futottam és futottam. Amint megláttam egy ajtót benyitottam és leültem egy sarokba. Nem foglalkoztam, azzal hogy vajon hol vagyok, hogy mi lesz ezután. Csak az a gondolat járt a fejembe, hogy megint átvertek. A legjobb barátom. Nem azért sírok, mert egy lány miatt verekedtek, igaz ez is fáj, de nem annyira, mint az, hogy én erről semmit nem tudtam. Konkrétan semmit. Lehet túldramatizálok mindent? Lehet, de akkor is legjobb barátok lennénk, nem? Azok nem tesznek ilyet egymással. Léptek zaja ütötte meg a fülem, ami kizökkentett a gondolataimból.

- Elnézést – szólt egy igen ismerős hang.

- I-ig-en – szipogtam, majd a hang irányába fordítottam a fejem. Aztán megláttam Alexet. Igen őt. Nem tudom, hogy került ide, vagy, hogy mit akar, de remélem, hogy nem fogok vele veszekedni. Ahogy, az arcára tekintettem nem azt az érzést hozta ki belőlem, amire számítottam. Azt a düht amit a legutóbbi találkozásunknál váltott ki, hanem egy olyan érzést, amit még eddig soha nem is éreztem, de nem is gondolkodhattam tovább, mert...átölelt a semmiből. Ott helyben nem tudtam volna megmondani, hogy milyen volt újra hozzábújni. Egy részben jó, mert hiányzott, ahogy a karjai közt lehettem és mélyen beszívhattam a kedvenc parfümjének illatát, de ez rossz emlékeket is felidézett bennem. Szerettem és utáltam is egyszerre. Chole mindig azt mondta, hogy ne érdekeljen már a múlt, hisz azzal nem megyek sokra, ha arra koncentrálok, a jövőm helyett. A múlt az a múlt, minek foglalkozzak vele, ha már megtörtént? Nem csinálhatom vissza, nem kezdhettem újra semmit és nem változtattam meg. Viszonoztam az ölelését és úgy tettem mintha ez nem lenne nagydolog számára.

- Ne sírj. Nem szeretem, amikor sírni látlak... - mondta, majd elengedett, mert kezdett kicsit kínossá válni a helyzet.

- Ne haragudj – dörzsöltem meg a szemem – nem direkt volt – nevettem ki magam, aztán Alex arcán felvillant egy halvány mosoly, aminek örültem, hisz itt együtt érzett velem és tiszta szomorkás volt miattam.

- Tudod... én nem úgy akartam... - kezdett elmagyarázni, de félbeszakítottam.

- Nem érdekel, hogy mit akartál. Ami történt az megtörtént.

- Kaphatok még egy esélyt?

- Hát...

- Ne kímélj. Légy őszinte.

- Hát legyen. Most nem igazán tudom. Tudod... - kezdtem - lehet, hogy szakítottunk, de itt- ott még jelennek meg bennem érzések irántad. A szívem hiába húz feléd, igaz bizonytalanul, de húz, ha az eszem visszatartja.

- Barátok még lehetünk? - próbálkozott.

- Legyen. – adtam be a derekam. Hisz az a múltban volt. Lehet megváltozott. Lehet nem. De barátként már nem tud úgy megbántani mint szerelmemként. Ki tudja még lehet legjobb barátok leszünk? Muszájnak éreztem, hogy adjak neki egy esélyt.

- Köszönöm – ölelt át amit szintén viszonoztam.

- Amúgy, egy kérdés. – kérdeztem.

- Hm?

- Most hol vagyunk?

- Ja – nevetett ki – a fiúöltözőben vagyunk.

- Ne máár. – nevettem vele együtt.

- Dee. Full véletlen beesel a fiúöltözőbe. - ironizált.

- Tényleg véletlen volt...

- Persze, én is ezt mondanám.

- És... te? Ugye... nem? –dadogtam.

- De – nevetett – pont öltöztem. Szerencse, hogy nem láttál.

- Uh... és megmutatod, hol van a kijárat? Léci.

- Én is mindjárt megyek, csak összepakolok és utána. Úgy jó?

- Aha – majd néztem, ahogy elpakolja a holmijait az edzőtáskájába.