Focistába szeretve

12. fejezet

- Nick! Hol vagy? - kiáltottam keresve őt.

- Itt. - hallottam a hangját, de nem láttam. Aztán a hirtelen kimagaslott egy kéz. Elindultam arra. Amint utattörtök a bowling szurkolók között, meglátok egy csajt miniruhában akinek Dominic markolja a seggét. A pulcsija aminek még pár perccel ezelőtt én szívtam be az illatát. Hát most már nem fogom.

- Zoe - ragadott meg oldalról egy kar, ami pontosan ki vezetett az étteremből.

- Nick én... - hulltak a könnyeim.

- Nincsen semmi baj... - ölelt át. - A két összetört szívű. - nevetett.

- Úgy látszik ez családi hagyomány. - nevetettem fel keserűen.

Amint elengedett az öleléséből, próbált megvigasztalni. Elmondta a legfárasztóbb vicceit, amiket annyira utáltam, hogy nevetnem kellett rajtuk. De a leges legjobb érzés az volt, hogy azért mondja csak, hogy ne lásson sírni. Ez alapból hozzátett a vicceihez, ami elég sokat segített a helyzeten.

- Hogy hívják a bátor kanalat?

- Nem tudom.

- Merőkanál...

- Miért nincs a vonaton bástya?

- Ezt se tudom.

- Mert a vonat nem vár...

- Hol lakik a kukorica?

- A földeken.

- Sehol, mert csöves.

- Hogy hívják a messziről jött hajléktalant?

- Bevándorló?

- Távcsöves.

- Hol gyúrnak az angyalok?

- Edzőteremben?

- Nem, Légkondiban.

Most először úgy éreztem magam, hogy pár kis poén is hozzá tud tenni a hangulatomhoz. Nem is gondoltam volna, hogy pár fárasztó vicc, fel tud vidítani egy ilyen állapotban mint amilyenben voltam. Aztán be nyílalt egy olyan érzés, ami nagyon nem tetszett.

- Hallod, Nick?

- Hm?

- Hányingerem van...- ahogy ezt kimondtam, Nick tágra nyílt szemekkel nézett mögém. Vagyis a bejáratra. Ahogy hátrapillantottam, ott volt Alex.

- Hát te? - kérdeztem először reagálva a helyzetre.

- Én is kérdezhetném ezt.

- Na, de válaszolni ki fog? - néztem mérgesen egy idő után az exemre.

- Hát, itt voltam már egy ideje...

- Akkor miért nem láttunk? - fakadtam ki, miközben a bátyám feszülten figyelte a dolgokat, ügyelve arra, ha meg is szólal akkor az én javamra szóljon.

- És én titeket miért nem? - vágott vissza túl gyorsan ami nekem fel is tűnt. Túl gyors volt ahhoz, hogy átgondolja. Gondolkodni se tud, szóval ez nagyon gyanús volt.

- Na, akkor kezdem majd én... Mivel Nick csapata nyerte a játszmát, így eljöttek megünnepelni azt, mint mindig, minden győzelmüket.

- És miért pont ide?

- Hát honnan tudjam? Mi a geci vagyok? - amint kiabálni kezdtem, a gyomromban egyre rosszabbodott a helyzet. Így rászorítottam a kezeimet.

- Ennyire rosszul vagy? - jött hozzám közelebb Nick.

- Tessék? - értetlenkedett Alex.

- Hányingere van...

- Uh...- fagyott le hirtelen.

- Ne csak állj ott! Gyere és segíts valahogy! - mérgelődött a bátyám.

- És hogy segítsek?

- Mit tudom én, találd fel magad!

- Öhm...gondolj valami jó dologra, egy hozzád közel álló kedves személyre mint például rám - emlegette a szemöldökét. Amire azonnal Nickre néztem a kezét ökölbe szorítva kereste a tekintetem. Amikor találkozott, csak annyit tátogtam, hogy "ne" amire inkább rám koncentrált, minthogy ő halálra verné az exem, aki fel akart szedni. Miközben meg ők verekednének én kihányom a beleim.

- Hallod? Ne gondolj rá, mert anyu engem nagyon megverne, ha úgy jön értünk, hogy, te hánysz!

- Most ez nagyon szíven ütött.

- Neked nincs olyanod.

- Mi?

- Az az egód volt, ugye tudod?

- Ez fájt...

- Érzéseid sincsenek.

- Fiúk! Ez nem segít!

- És mit ettél ma? Ittál rendesen? - vonták kérdőre.

- Hát...nem tudom, de most ittam valami barackosat...

- Hogy mit? - akadt ki először a bátyám. - Mondd te tényleg ennyire hülye vagy?

- Mert?

- Basszus mi az, hogy "valami"? Ember azt se tudod mit ittál? - vett egy mély levegőt, aztán folytatta - Ki adta oda neked?

- Mi?

- Ki beszélt rá?

- Senki - hazudtam, nehogy már beáruljam a Christ.

- Ne hazudj...

- Én, nem is...

- Volt 15 évem megismerni téged, ne oktass ki, hogy mikor hazudsz és mikor nem. Tudom, hogy van annyi eszed, hogy nem iszol, szóval?

- Haj...Chris mondta, hogy vesz nekem, baracklevet, de nem figyelt mit adnak neki, mert ő sietett hozzám. De ha meg mered verni... - mutattam fel fenyegetően a mutatóujjam.

- Na, mi lesz?

- Öhm...- szorítottam újra a hasamra a kezeimet - lehánylak. - nevettem fel.

Alex sietősen visszament az étterembe, egy kis idő múlva mi is követtük. Kiabálásokat hallottunk. Úgy aránylag egy irányba fordult mindenki. Odasiettünk és mit láttunk? Bunyó volt. Egy szőke és egy enyhén fekete hajú csávó verekedett. Nem láttam a verekedők arcát, de nem is foglalkoztam velük.  Miért kell mindenkinek verekedni e? Miért nem lehet megbeszélni a dolgokat. Nem, egyből baszd fejbe. Szerintem is ez a legjobb megoldás. Csak ez. Semmi más. Elkezdtek ordítani egymással. Hurrá. Hallgathatom, ahogy épp valami piárol veszekednek. Szerintem az egyik túl sokat ivott és elvette a másiktól. Tipikus férfi konfliktus. Jó mondjuk mi nők se vagyunk tökéletesek, de azért ennél...

- Te rohadék - szakította meg ez a mondat a gondolat menetemet. Túl ismerős volt ez a hang, hogy ne keressem meg az arcát az illetőnek. A helyzet akkor volt a legnehezebb, amikor visszaduródtam a helyszínhez. Azok a plafonig érő óriások, a világ legjobb szumo harcosai közt lökdösődés alatt elmondtam pár Miatyánkot. Konkrétan már mindenkit is arrébb löktem, de komolyan. Ott álltak a bunyó körül és ott tömörödtek, miközben én próbáltam odaférkőzni. Szerintem azt hitték, hogy valami nagyon fontos eseményről fognak lemaradni. Pedig nem, ez csak egy csete-paté volt. Gondolom én.