Focistába szeretve

18. fejezet

Visszamenve a csapathoz felmutattam a bizonyítékot ( a telefonomat, az azon lévő képekkel együtt ) mi szerint Liam végrehajtotta a rá kiadott feladatott. Csak a fiúk nem így képzelték el. De nem volt benne az a feladatban, hogy nem lehet Liam tükörképe, se az hogy melyik fiú legyen. Így Liamre maradt ez a nagy feladat és ő szerintem megtalálta magának a nagy őt. Egy életen át gyönyörködhet szerelmébe, amíg talál valami tükröt a közelben.

- Hallod ez nem ér! – nevetett Grayson.

- Mert?- álltam egyből Liam mellé. – Mondtátok, hogy kit kell elhódítania?

- Nem – hajtotta le a fejét és a cipője orrát kezdte bámulni.

- Akkor? Vicces volt nem? De. Jó veszekedni egymással? Nem. Akkor ne rontsuk, már el ezt az estét egy kis hülye felelsz vagy mersz kihíváson. Jó? - osztottam az észt tovább.

- Jó. – tudta, hogy igazam van, így nem tudott belém kötni se.

- Hát akkor most te pörgeteted meg az üveget Liam – ölelte át a vállát Bryan.

A keze Topjoy üvegen megállt és egy nagyobb lendületet adva neki megpörgette. Az üveg vagy hétszer körbejárta a csoportot, amikor lassulni kezdet. Egyre lassabban és lassabban amikor, ugyanis megállt Nicknél. Próbálta volna kimagyarázni, hogy az az én térfelem, de engem ez nem zavart hisz tudtam a fiúk alig ismernek... Nem tudnak olyat kérdezni, amivel meg tudnának fogni engem. Ott ültem tök békésen és vártam a döntést, mi szerint kié lesz a feladat. Végül mindenki Nick ellen szavazott és ő kapta a lehetőséget a játékra.

- Na, Nick... - vigyorgott Liam fülig érő mosollyal – Felelsz vagy mersz?

- Felelek. – mondta olyan flegmán, amilyenen nagyon ritkán hallottam.

- Ne már... - biggyesztette le azonnal a száját Liam.

- Mit hittél? Hogy majd pont most fogja elkezdeni a meréseket? És pont tőled akar egyet? – oktatta ki Adrian.

- Nem. – hiába tiltakozott lehetett látni rajta, hogy nagyon szerette volna, ha a bátyám merni akart volna. –Na, akkor – kapcsolt vissza, ha már Nick nemet mondott a merésre, akkor majd a feleléssel majd megfogja. – Öhm... Hány csávót vertél meg, akinek közük volt Zoenak? – tette fel a kérdést tök random, amire én se tudtam a választ. De ha már így felrakták jó lenne tudni. Kérdő tekintettel fordultam a bátyám irányába és vártam, hogy válaszoljon.

- Nem sokat – adott megint diplomatikus választ. Istenem, hogy rühellem ezt az utálatos szokását.

- Nem úszod ezt meg ilyen könnyen... Halljam. – mondtam Nicknek.

- Nem volt benne a kérdésben az, hogy pontos számot adjak e meg, vagy elég ennyi. – Aztán mosolyra húzta a száját mire én bármit is mondhattam volna, folytatta. - Te mondtad... - Tudtam, hogy így játszik szóval tudtam mire számíthatok és kb mire nem. A mogyoró barna szemei szikrát szórtak felém és rezzenéstelenül néztem ezt végig.

- Akkor játékon kívül? Mennyi emberrel verekedtél, akiknek közük volt hozzám? Pontos számot kérek. – mondtam ki. Mire ő azonnal az ujján számolni kezdte, de csak suttogta a neveket, azokat is alig hallhatóan.

- Kb olyan 13 pali – bökte ki végül hiszen nem nagyon vannak titkaink egymás előtt. Mindent megosztunk egymással, bármi bármilyen baromságot is csinál. Számíthatunk és kiállunk egymásért bármilyen helyzetben.

- Az még eskü jó szám – bólintottam elismerően, hogy a bátyám tudja magát irányítani.

- Mi? A 13 tag az neked jó szám? – kiáltotta le egyből a fejemet Grayson.

- Hát ha azt nézzük, hogy Nickkel mindenkivel is haragban vagyunk és ugyanazokat az embereket rühelljük, az szerintem egész jó szám. – szálltam vele megint szembe - Ha az egyikőnk utál valakit akkor azt a másik is utálja, de így van fordítva is. És persze ilyenből van vagy 2 ezer ember, szóval... érted. – osztottam ki.

- Aham... - bólogatott , bár senkit se győzött meg ezzel a tettével.

- Az komoly – jelentett ki Vic, amikor Nick őt pörgette ki. Az a fej... fhu, nagyon sokat nevettem rajtuk. De nem csak én mindenki is velem együtt. Nagyon gyorsan eltelt az idő úgy, hogy észre se vettük.

- Megjöttem - szólalt meg a pincér ünnepélyesen nyomában a kiszolgáló lánnyal, akinek a rendelést adtuk le.

- Viiii - ujjongtam.

- Végre - jött előttem még Dominic hozzászólása is.

- Siettünk, na. - motyogta a csajszi.

- Jó étvágyat mindenkinek! - tálalt meg előttünk a pincér csávó.

- Köszönjük. Jó étvágyat! - kívántam mindenkinek.

- Jó étvágyat - mondták a fiúk jókedvűen.

A kanalam és a villám társaságában vártam a frissen sütött kenyérre. Ahogy szétropogtatssam a számban és érezzem azt a mennyei ízkavalkádot amit maga után hagy.

- Jól vagy? - kérdezte Bryan érdeklődő tekintettel.

- Aham - válaszoltam szűkszavúan. Majd amikor megláttam a reakcióját, inkább folytattam - Nem tudok kenyér nélkül enni... - görbítettem le a számat.

- Hogy mi? - látszott rajta, hogy nem érti.

- Ember, nem hallottad? - kérdezett vissza flegmán Chris. Ő tudott mindenről. Még úgyis ha nem is mondtam, már a szememből tudta a mondandómat. Olyan volt nekem mint Miles. Ugyanolyan együttérző, kedves, okos, gondoskodó, figyelmes, segítőkész és még sorolhatnám...

- Nem vagyok süket, jó? Hallottam. - mérgelődött Bryan. - De mi az hogy nem tudsz kenyér nélkül enni? Gyomorrontást kapsz? - a tekintetében láttam, hogy tényleg nem tudja. Olyan aranyosan érdeklődött, hogy akaratlanul is felnevettem.

- Nem, csak úgy fini.

- Jaa - esett le neki, hogy eddig miről beszéltem neki. - És így nem finom? Vagy még sose ettél kenyér nélkül? - érdeklődőtt tovább aranyosan.

Mivel mellettem ült, így teljes testével fordult felém. Bár elég lett volna ha csak a tekintetével tisztel meg, de ez nagyon cuki volt tőle. Úgy nézett rám mint amikor a kisgyerekek az anyjuktól várnak mesét. Az a csillogó szempár és az a halvány mosoly...