Focistába szeretve

4. fejezet

Anya meg nem olyan ember, hogy beleszeret valakinek a testébe. Megkérdeztem, hogy ő ezzel hogy volt csak annyit mondott: „ Én apátok lelkébe szerettem bele, ahogy törődött velem, ahogy a szemébe néztem és láttam a közös jövőnket, de ha már itt tartunk... kurva jól néz ki!"

- Zoe, figyelj rám. Tudom, hogy tetszik neked...- kezdett el magyarázni Nick mire félbeszakítottam.

- Igen, lehet, vagyis nem tudom. 5 perc nem elég, hogy megismerjek valakit annyira hogy szerelmes legyek belé. Igen, tudom hogy nem fogunk találkozni, hogy soha többé nem fogom őt látni! Én nem akarok szerelmes lenni egy jött- ment fiúba.. Hiába akarom, nem tudom. Nem akarok megint csalódni, de nem tudom irányítani a sorsom. Se az érzelmeimet. Azt se tudom ki ő. Hogy hol él. Hogy mikor van a szülinapja. A legfontosabb viszont az, hogy van e barátnője? Hogy kijátszott vagy esetleg tényleg megtetszettem neki? Hogy fogunk e találkozni még? Nem tudom, de remélem. Ha meg nem, akkor azt remélem, hogy elfelejtem.

- Zoe... - magyarázkodott Nick – én, nem akartam...

- Tudom Nick. – vettem egy nagy levegőt, nehogy elbőgjem magam – Nincs semmi baj.

- Kicsim, ne légy ilyen! - szidalmazott anyum szúrós tekintettel a visszapillantó tükörből.

- Mert? Milyen vagyok? Félek, hogy megint átvernek? Ez a baj? Hogy próbálom elkerülni azokat akik sérelmet okoznának? Hogy nehezen bízok meg valakiben? Hogy zárkózott vagyok? - kaptam fel a vizet, amit őszintén nem kellett volna.

- Nem, kicsim. Dehogy is. – próbált nem kijönni a sodrából anyu.

- De, látom rajtad, hogy nem felelek meg neked! Hogy nem tetszik sokszor a viselkedésem! Hogy nem vagyok tökéletes kislányod, mint ahogy azt elképzelted! – közöltem idegesen anyummal a dolgokat.

- Hogy mit mondtál? – akadt ki.

- Anya... - lábadt könny a szemeimbe – sajnos ez nem kitaláció, hanem tények!

- Az anyád vagyok, viselkedj, ha velem beszélsz. Mi az, hogy velem ilyen hangnemben beszélsz? És rólam miért mondasz ilyeneket? Én szültelek. Én neveltelek fel. És nem szégyelled magad, hogy ilyet mersz mondani anyádnak? –akadt ki, mire szinte megnémultam, de nem csak én Nick is. Azt se tudtuk, hogy most mit mondjuk, vagy egyáltalán meg- e szólaljunk. Nem tettük. Csak vártuk, hogy odaérjünk a meccs helyszínére.

A következő 10 percet csendben töltöttük, ami nekem teljesen jól jött, hogy lenyugodjak és hogy összeszedjem a gondolatimat.

Feltettem magamnak a kérdéseket, olyan dolgokról is amiket eddig a nagy kavalkád közepette a fejembe sose gondoltam volna át. Majd mivel volt időm, meg is válaszoltam amikre tudtam a választ. Ha már eddig féltem beismerni, akkor legalább én magam tudjam a válaszokat a saját kérdéseimre.

 Én eddig miért nem beszélgettem a körülöttem lévő fiúkkal? Miért csak azokat engedtem magam köré akikről tudtam, hogy csak barátként tekintenek rám, vagy nagyon jól játszották a szerepük? Mert csalódtam? Mert egy fiú miatt azt hittem az összes párkapcsolat fájdalmas? Hogy hihettem azt, hogy az összes férfi egy gerinctelen senki?

Pedig olyan jó emberek vannak körülöttem, én meg csak magammal foglalkoztam és sajnáltattam magam velük. Pedig nekik is van elég problémájuk, én meg az enyémet is rájuk tettem. Ilyen önző lettem volna? És én még csak nem is segítettem nekik soha... A nagy elmélkedésekbe rádöbbentem, hogy egész végig én voltam a gerinctelen senki.

- Megjöttünk! – kiáltott Nick – El sem hiszem. Végre itt vagyunk!

- NICK! – borultam ki.

- Bocsánat.

- Uh, kicsit nagy, nem? – néztem szét a stadion ajtajából.

- Neked lehet.

- Jól van, na. Tudod, hogy nem voltam még stadionban.

- Tudom.

- Hát akkor? Miért kell piszkálni?

- Mert jó érzés zaklatni téged.

- Ez szuper.

- Tudom. – vigyorgott Nick.

- Na, gyerekek!

- Igen? – kérdeztük szinte egyszerre.

- Ne veszekedjetek. Viselkedjetek rendesen. Bármi van, hívjatok. Nem hiszem, hogy hamar ideérek, de megpróbálok. Vigyázzatok egymásra. Nick, te meg ne engedd idegen fiúk közé, főleg a mai eset után... – hangoztak az anyai jó tanácsok.

- Hé - buktam ki. Nick közbe bólogatott anyának, aki még közben sorolta tovább az anyai jó tanácsokat vagy parancsolatokat, nem tudom. És meg se hallott engem...

- Figyel anya... - kezdte Nick – tudjuk, hogy féltesz minket, de nem vagyunk már 5 évesek akikre vigyázni kell.

- Úgy – úgy – jelentettem ki, mire a kedves bátyám egyből hozzászólt a megjegyzésemhez.

- Vagyis rám nem kell, nem úgy mint egyesekre.

- Aha és majd anya ezt el is hiszi, mi?

- Nem kell neki, mert ő már tudja.

- Úristen, hogy oda ne rohanjak...

- Futni nem bírsz, nemhogy még idáig. – nevetett ki.

- Gyerekek, hagyjátok abba! – kiabált ránk anyu – Nem azért vagytok itt, hogy megint veszekedjetek! Csapatmunka, tudjátok: te focizol – mutatott Nickre, aztán felém is – Te meg szurkolsz neki. Na, de most én itt hagylak titeket, érezzétek magatokat jól. Amint befejeződött minden hívjatok és jövök.

- Oké – mondtuk egyszerre Nickkel.

Amint elindultunk a stadion felé, Nick elrántott az ajtó elől.

- Mondd te mit csinálsz? – vontam fel az egyik szemöldököm.

- Olyan középtájba üljél. Ne annyira közel és ne is annyira messzire, vagy ha oda akarsz felőlem lehetsz hátul. – magyarázott.

- Mi van? Miért? – értetlenkedtem.

- Mert gondolom, hogy ordítani fogsz. Aztán meg sokszor elhibázzuk a labdát és nem akarok a sürgőségin kikötni.

- Awww, de cuki vagy! - amint ezt kimondtam már el is indult. Én meg követtem. Aztán észre vettem, hogy nálam van a szerencsetalizmánja. –NICK! – kiáltottam.

- Mi van?

- Itt van a karkötőd. – adtam át azt a régi szülinapi ajándékot, amit még az első meccsére kapott tőlem.

- Köszi – majd adott egy puszit a homlokomra.