Focistába szeretve

29. fejezet

Mindenki lélegzetüket visszafolytva várták Nick magyarázatát, arról, hogy Adamnek miért verte ki pár fogát.

- Ő fogadott Alexszal! - mondta sértődötten, mire mindenki lefagyott.

- Mi...? - suttogta Dominic mögöttem. - Az exeddel? - nézett rám aggódóan. Aprót bólintottam. A kezei ökölbe szorultak, az izmai megfeszültek. Adamre úgy nézett, mint aki mindjárt feláll és agyonveri. Már mozgolódni is kezdett alattam. Improvizálnom kellett, de gyorsan.

- Ne - mondtam halkan, annyira hogy csak ő hallja. Majd a kezemet az ő kezére raktam megnyugtatás képpen simogatni kezdtem. Szerintem bevált...

Amint elpillantottam a kezeinkről, szembe találtam magam Bryan szikrát szóró szemeivel. A tekintetét le sem vette Dominic kezéről, amit most épp cirógattam. Oldalra fordítottam a fejem. Adam behúzott nyakkal, felhúzott lábakkal, ráadásul mostmár eléggé feszülten üldögél. A sors úgyhozta itt legyen. Belássa, hogy rossz ötlet volt, amit tett. Hogy, rájöjjön minden viccnek lehet bántó oldala is. Hogy, ők mondhatnak akármit egy összetört szívet nem lehet csak úgy megjavítani. Olyan mint az összegyűrt papír, sosem fog újra sima lenni. Talán a sors pont így látta jónak, hogy tapasztalatot szerezzek az élet ezen részén, hogy megismerjem ezt az oldalát is.

- Bocsánat... - mondta már nem is tudom hanyadjára. A sok leszidás után Adam tényleg rájött a cselekedete következéményének súlyosságára. Tényleg lelkiismeret furdalása lett. Vagy csak már unta, hogy ennyien osztják körülötte az észt és inkább jobbnak látta, ha most túl esik ezen.

Felsóhajtottam. Most mit mondjak erre? Hogy "semmi baj"? Mert amúgy kibaszottul volt baj! Most hazudjak a szeme közé és enyhítsek a lelkiismeret furdalásán? De, amúgy tényleg semmi gond én éjszakákat nem aludván, mert rémálmokat okozott és úgy mosolyogtam mindenki pofájába. Hazudtam a jólétemről a szeretteimnek. A barátaimnak. Mindenki aki fontos volt nekem.

- Takarodj, amíg szépen mondom! - kiáltott rá mögöttem Dominic. A kezemet gondolkodás nélkül kulcsoltam az övére és szorítottam rajta egy nagyot. Az izmai megenyhültek, viszont a szívverése az nagyon nem stimmelt. Olyannyira dobogott, hogy megint érezhettem, a hátamon.

Adam pislogott párat, majd motyogott egy "akkor soha többé nem láttok majd"-ot és sarkon fordult. Ahogy a távolodó alakját néztem, arra gondoltam, hogy így elengedtem? Semmi búcsú?

- Adta az isten! - kiáltottam utána, amikor még azt hittem, hogy halló távolságban van. És nagyon is jól hittem. Hátra nyújtotta a kezét és felmutatta a középső ujját anélkül, hogy hátra fordulna. Én meg jóízűen kinevettem.

- Chloe veled mizu? - nézett rá az ikertestvére, aki tátott szájjal meredt rám.

- Mi a franc? - kérdezte döbbenten. - Te mikor kezdtél hasonlítani rám? - vonta fel a szemöldökét.

- Hát, nem is tudom...

- Mi az, hogy hasonlít rád? - kérdezte rögtön Chris. - Ti Zoeval ég és föld vagytok. Ő egy kis angyal. - mosolygott felém kedvesen. - Te meg...hát őszintén, erre még nem találtak megfelelő szavakat. - kacagott fel a saját poénján.

- Azta mindenit, de vicces vagy. Csak elfelejtettem nevetni, de majd ha mondasz egy jobbat... - gúnyolódott Chloe. - Amire persze a büdös életben nem kerül sor... Na mindegy - legyintett nevetve.

- Visszatérve Zoehoz... - szólalt meg hirtelen Matteo, megszakítva a Chloe által hangosan nevetgélő embereket. - Hamarabb kellett volna elhozni... - mondta mosolyogva, alig kibírva a poén miatt hagyott hatás szünetet. - Mert akkor nemcsak két fiút kergettél volna el, hanem az egész csapatot... - nevetett fel és vele együtt mindenki egyidőben. Arra utalt, hogy Graysont és most Adamet is elkergettem. Hát mondjuk, elég kevesen vannak akik bírják a személyiségem. Őket hívjuk bolondoknak. :)