Focistába szeretve

19. fejezet

Annyit beszélgettünk Bryannal, hogy csak úgy repült az idő. Mindenről is volt szó. A kenyerektől eljutottunk a Bryan kínos- hányós sztoriaihoz. Viszont előtte megkérdezte, ha ő ilyenekről fog beszélni, nekem lesz- e étvágyam.

- Miért ne lenne? - kuncogtam fel - Én ilyen sztorik is után tudok enni.

- Meg bármilyen sztori után. - motyogta Nick - Ő bármikor elbeszélget veled bármiről, akárhol is legyen... Ez van hol hátrány, de szerencsére a legtöbb szituban előny.

- Aw, ez édes tőled - mosolyogtam rá, mint a vadalma. Figyelembe se véve, hogy hátránynak is szólította ezt a tehetségemet.

- Zoe, hozzák a kenyeret. - mondja a lábát neki lökve az enyémnek Bryan.

Már mindenki evett kivéve minket ketten. Bryan direkt velem beszélgetett, hogy teljen az idő és végre hozzák a kis kenyeremet. Meg hát szerintem azért is, mert hülyén nézett volna ki az, ha ő eszik én meg nézem. Szóval, így megelőzött egy kínos helyzetet.

Vettem a kenyértartóból pár szeletet és neki láttam az ételnek. Őszintén szólva, nekem nincs semmi bajom a sertés pörivel, de hogy ennek ilyen ízt is lehet adni... Meg az a kinézet... Úszkál a lében az egész, meg a tört krumpli is leves állagú. Röviden: fúj. Lehet finnyás vagyok. Lehet nem ez az én ízlésem, dehogy a pörit most egy életre megutáltam az holt biztos.

- Mi a baj? - suttogott aggódva Bryan. - Ugye nem én és a hányós történeteim?

- Dehogy - nevettem fel - Csak... - aztán inkább magamba folytottam - Ti mennyire szeretitek ezt a helyet? - raktam fel azt a kérdést, amire a választ csak remélni tudtam, hogy "Nem annyira" lesz.

- Öhm... Ez most, hogy jött ide? - vonta fel az egyik szemöldökét.

- Hát... - kezdtem bele félve.

- Légy őszinte! - parancsolt rám Chris azonnal. - És a lényeget mondd! Nem fogsz itt áttérni más dolgokra. Mondd meg kerek perec a véleményed! Szard le, hogy nekünk hogy esik! - aztán elgondolkodott mit mondott - Vagyis inkább annyira ne... - imádtam, hogy arra buzdít, hogy negatív értelemben nyilatkozzak a pörköltről.

- Öhm...nem is tudom, hogy fogalmazzak - amint megláttam a fiúk tekintetét, fáradságot sugároztak felém. Ha én elkezdek magyarázni ezek fel se fogják majd. Ha csak így natúrba előadom, hogy szar a kaja, akkor lehet hőbörögni fognak, hiába mondta Chris, hogy mondjam meg nyugodtan. Így döntenem kellett. Hallgatok Chrisre vagy inkább nem.

- Nekem ez annyira nem jön be. - húztam el számat, amint ránéztem a tányéromra.

- És akkor mit fogsz enni? - fordult felém Dominic aggodó szempárral.

- Hát... - gyorsan szétnéztem az asztalon - Öhm... - rögtönöznöm kellett. Ha azt mondom semmit, rendelnek nekem más kaját. Amit valjunk be nem szeretnék. Se azért mert nem akarok különcködni, hogy én nem tudom azt enni mint mindenki más. Se azért, mert gondolom a másik tányéron is úszott volna az olaj vagy a zsír. - KENYÉR! - kiáltottam. Miután megláttam a vacsorámat. A fiúk nagyon furcsán néztek rám, így kijavítottam magam. - Vagyis kenyeret fogok enni... - kezdtem el kínomban heherészni.

- Hát jó. - hallottam a nem túl meggyőző választ, az előttem ülő Dominictól. Gondodlom nem erre a válaszra gondolt és nem ilyen stílusban.

A kenyeret óvatosan magam elé húztam. És leválasztom a héjjától, hisz csak úgy finom. A ropogósra sült búzatészta, a tojással és a vajjal megkent sütő barnított külseje nélkül. Imádtam azt az ízt amit ez okozott.