Focistába szeretve

33. fejezet

Ott álltunk a pékáruk előtt és kerestük a sajtospogácsát, de már olyan szinten nem láttuk, hogy ketté osztottuk a terepet. Annyira nagy volt kínálat, hogy nem is csodálom.

- Megvan! - kiáltotta el magát boldogan Dominic, majd elkomolyodott. - Csak 3 van, azt meg nem tudjuk igazságosan elosztani.

- Nem baj. Nekem elég egy. - mondtam mosolyogva.

- Biztos? - görbítette le a száját. Hogy lehet ennyire figyelmes egy fiú? De hát nem mindegyik ember ugyanolyan... A kérdésére magabiztosan bólintottam, mert ha még tovább várok akkor nem fogja be venni, hogy tényleg nem kell. Majd kivett magának 2 darabot. Az utolsót pedig nekem egy külön kis zacskóba rakta. - Na, most mehetünk neked venni kukoricát és salátát. - jelentette ki boldogan. Majd elfelejtettem. Neki is azt kellett volna.

Átsétáltunk oda ahol az említett dolgokat lehetett kapni. Csak ott álldogáltam és bámultam, a kirakott zöldségféléket. Dominicra pillantottam, aki feszengve figyelt engem, majd közelebb sétált hozzám.

- Figyelj hercegnőm... - nézett mélyen a szemembe. - Nem tudom, hogy a saláták zavarnak ennyire vagy valami mással van gond, de én szívesen meghallgatlak. - ajánlotta fel kedvesen. - És ha olyan még lehet segíteni is tudok. - élte bele magát jobban.

- Hát nem is tudom... - húztam el a számat, majd néztem szét körülöttem.

- Nem, nem, nem, nem. - tiltakozott azonnal.  - Én nem úgy értettem, hogy muszáj elmondanod. Ha nem akarod nem kell. Nem akarok rád erőltetni semmit. - kezdett magyarázkodni, hogy ne érezzem magam kellemetlenül, majd egy mosolyt is erőltetett magára. Felkuncogtam.

- Én nem azért mondtam, hogy "nem tudom" mert hát én szeretnék valakinek beszélni róla, csak...

- Számon lakat. - húzta át a száján a képzeletbeli cipzárt. Itt is felnevettem. Odaléptem a füléhez, de túl magas volt még úgyis, hogy felpipiskedtem. Elmosolyodott, ahogy végig nézte a szerencsétlenkedésemet, majd lehajolt hozzám.

- Rühellem a salátákat, csak azért eszem mert nem akarok még hájasabb lenni, de... - kezdtem volna suttogni a fülébe, amikor elhúzta a fejét és letapasztotta a kezével a számat. Nagyon csúnyán nézett rám. Valami rosszat mondtam volna? Lehet ő pont szereti a salátát és most megbántottam. Érdeklődve figyeltem, hogy elmagyarázza nekem, hogy mégis mi a fenéért van rajta még mindig a keze a számon. "Kicipzározta" a száját a láthatatlan cipzizárral, amin őszintén jót nevettem magamban, hogy ilyen komolyan veszi, hogy titokban tartja, amit mondok neki.

- Ne merj magadról ilyet mondani! - kezdett bele hevesen, majd mérgesen rám pillantott. - Ki volt az az autista, aki ezt merte mondani neked? - nézett rám idegesen.

- Én. - csúszott ki a számon hirtelen, majd a könnyeim potyogni kezdtek. Minden elhomályosodott előttem, amit ki nem állhattam. Így durván a szememet kezdtem törölni a csupasz csuklómmal, ami persze nem volt jó ötlet. Inkább el is vettem onnan a kezem és hagytam, hogy az arcomon végig folyannak a könnyek.

- Jaj, te... - tárta szét a kezét Dominic, majd odakullogtam. Szorosan magához öleltem és csak szorítottam és szorítottam egyre erősebben. Azt akartam, hogy ő maradjon ott nekem. Hogy álljunk ott a végtelenségig. Aztán arra lettem figyelmes egy idő után, hogy a szemem körül  az anyag tiszta víz. A könnyeim beáztatták a pólóját, közben pedig megcsapott az illata. Édeskés vanília, ami azonnal rabul ejtett. El se engedtem volna, ott akartam maradni a karjai között. Tisztára megszűnt számomra minden, erre fogja magát és elhúzza az arcom a pólójától. Csak azért, hogy rám tudjon nézni, aztán elmosolyodva óvatosan letörölte a könnyeimet. - Te vagy az én kis autista hercegnőm. - szorította vissza a fejemet a mellkasára.