Focistába szeretve

30. fejezet

Otthon keltem, a saját ágyamban. A bátyám épp valamivel nagyon csörög, ráadásul nem akarja abbahagyni.

- Mit keresel? - suttogtam, ugyanis mégcsak hajnal volt. Nem tudom, hogy Nick hogyan tudott felkelni ilyenkor. Úgy, hogy kb. éjfél körül jöhettünk haza.

- Nincs meg a töltőm.

- Itt az enyém. - kaptam az éjjeli szekrényem fiókjához, majd vettem ki a sajátom.

- Kösz. És bocs, hogy felébresztetelek.

- Nincs semmi baj. - ha egyszer felkelek, már nem tudok visszaaludni. Bár úgy megtettem volna, de ha most visszaalszok, akkor fáradtabb leszek.

- Átjössz filmet nézni? - hívott át a szobájába. Ásítva bólintottam és követtem. Szoktak lenni ilyen jellegű programjaink. Múltkor ő jött át Chrisszel, amikor mi Chloeval ottalvós bulit tartottunk. Engedték, hogy mindenféle kencét tegyünk rájuk, aztán kibeszéltünk mindent és mindenkit.

Az ajtaját kinyitva elém tárult a szobája és az furcsa szag ami általában ott lenni szokott. Kókusz, egy kis izzadsággal keverve. Már megszoktam, szóval számomra annyira nem vészes. Amikor becsukta mögöttem az ajtót lehuppant az ágya mellé és felrakta a telefonját tölteni. Közben én a kis kanapén felrakott lábakkal álmosan és izgatottan ültem le.

- Mit fogunk nézni? - bámultam a képernyőt.

- Nem tudom, keress valami jót. - vonta meg hanyagul a vállát. Az érdeklési körünk az konkrétan ugyanaz. Csak az enyémet még lehet bővíteni a romantikussal.

- Oksi. - mosolyogtam boldogan.

- Mit csinálsz? - fakadt ki Nick egy idő után. - Ne, az jó film! - szólalt meg minden egyes alkalommal, amikor elkapcsoltam.

- Most akkor választhatok, vagy adjam neked oda a távirányítót? - vontam kérdőre. Elhúzta a száját, amiből én máris tudtam, hogy én választok.

Az egyik drámának megtetszett a leírása, így elindítottam. Esküszöm, nekem tetszett. Úgy néztünk Nickkel, mintha csak most látnánk tévét, vagy én nem tudom. De nagyon jól elvoltunk.

- Gyerekek! - nyitott be apu.

- Szia Apuci! - öleltem át szorosan. Azt el is felejtettem említeni, hogy úgy jöttünk haza, hogy a szüleink nem is tudtak róla. Vagyis arról, hogy mikor jöttünk haza, nem arról, hogy haza jöttünk e.

- Szia Apa! - intett felé a bátyám is.

- Mikor jöttetek haza?

- Éjfél. - hajtottam le a fejem.

- Azért aludtatok valamennyit ugye? - reménykedett.

- Én igen! - vigyorogtam.

- Nick?

- Én nem. - röhögött fel. Apu ezt hallva homlokon csapta magát.

- És mi jót néztek? - váltott hirtelen témát, amikor meglátta a tévén megállított sorozatot.

- Drámát. - mondtam boldogan.

- Te választottad kicsim? Nem is te lennél. - nevette fel. - Na, avassatok be! Eddig mik voltak? - ült le mellém a kanapéra. Amint beszámoltam a történtekről, apu kiosont egy "mindjárt jövök" mondattal és óvatosan becsukta az ajtót, ne hogy hangot adjon ki.

- Hoztam nasit! - jelentette be büszkén. Három tányér gumicukor salátával jött vissza, mi meg vidáman ugráltuk körbe. - Miről maradtam le? - kérdezte izgatottan.

- Semmiről. - mondta unottan Nick.

- Nem akartam elindítani, amíg vissza nem érsz. - magyaráztam halkan.

- Nem kellett volna. - kuncogott fel apu, majd nyomott egy cuppanos puszit a fejem búbjára.

Egész nap ezt a sorozatot néztünk. Hol nevettünk, hol pedig együtt szidtuk a rossz akarókat, viszont sírnom, egyedül kellett. A fiúk nem annyira érzelgősek mint én lányként. Aztán az egyik résznél csókolóztak. Apu hirtelen a szemem elé rakta a kezét és nem engedte, hogy elvegyem onnan.

- Apuuciii - nyavajogtam neki. - Nem látok!

- Ez a lényeg! - mondta megnyugodva.

- Mert?

- Kicsi vagy még te ehhez... - sóhajtott fel.

- Én? Kicsi? - zsörtölödtem. - Ne már! Azt hittem, ezt megbeszéltük! Ha már elmúltam 12, már nem lesznek lekicsinyizések!

- Sajnálom... - biggyesztette le a száját. - De nézz magadra, milyen kis pici vagy! - gügyögött, mire én fejbevágtam egy párnával. Ő is hozzám vágta, ami a legközelebb volt hozzá. És elkezdődött a párnacsata. Toronymagasan vezettem, ugyanis Nicket is terrorizáltam.

- Női uralom! - kiáltottam el magam, amikor leszaladtam az emeletről, ahol a Nickkel a szobáink voltak.

- Te arra, én erre! - mondta apu.

- Úgy se meritek! - mondtam, majd elbújtam a sarokban. Észrevehetlen voltam.

- Hol van? - suttogta apu Nicknek. Ahogy oldalra fordultam, megláttam egy félig feltöltött vízi pisztolyt. Tavalyról maradhatott itt. Megragadtam és lőni kezdtem vele, aki csak mozgott. Aput pont nem tudtam, ugyanis túl rafinált ő, ahhoz hogy, ilyen egyszerűen legyőzzem.

- Ez komoly vízipisztollyal támad? Ne már... - nyögött fel fájdalmasan a bátyám. - Nem akarok teljesen vizes lenni! - ahogy ezt kimondta én rájöttem, hogy honnan ered a hang... és bumm. Aztán bumm. És megint, és megint. Apu közelít. Őt nem állítja meg egy kis víz. A szájába is löttem, de semmi.

- Neee! - kiabáltam nevetve. Apu elkapta a fegyverem és lefogta mindkét kezemet. - Segítsééég!

- Fogd meg a lábát! - utasította apu Nicket, akinek egy ördögi mosoly kúszott az arcára.

- Hova visztek? - kérdeztem még teljes nyugodtsággal a hangomban, ami rögtön el is szállt, amikor megláttam a hátsó ajtónkat. - Neee! - kezdtem el nagyon hevesen mozgolódni. - Ha megmeritek tenni... - fenyegetőztem, de sikerültelenül, ugyanis az egész családban én vagyok a legkisebb és ezzel együtt a legaranyosabb is. 15 évesen tök kínos, ha úgy viselkednek veled, mintha egy 2 éves lennél. Nem vesznek komolyan. Minden családtag becéz és húzzák az arcom, ami a legidegesítőbb dolog a világon. És amikor megkérdem, ez miért jó azt mondják, mert annyira puha az arcom. Hát mert sokat foglalkozok vele és mert ápolom.

- Késő! - mondta Nick, aki elengedett és hagyta, hogy apu egyedül dobjon a kinti medencébe. Igaz nyár van, de még pizsibeb vagyok!

- 3... 2... 1... - ahogy beledobott volna apu a vízbe én hirtelen utána kaptam és rántottam magammal együtt. Mondhatom fantasztikus volt.

- Juhuu! - ugrott bele magától Nick is. Szerintem nem akart kimaradni ebből a pillantból, hamár együtt vagyunk, akkor a vízben is legyünk együtt.

- Itt mi történik? - dörzsölgette meg a szemét anya.

- Jó reggelt! - köszöntünk egyszerre.

- Nektek is. - mosolygott kábán. - De folyik itt? - kérdezte felvont szemöldökkel.

- Ott? Alattad? Azt ott mifelénk víznek hívjuk. - oltotta be Nick anyát, amin mind a hárman jót nevettünk.

- Na jól van, én visszafekszem. Nekem még túlságosan korán van hozzátok...