Focistába szeretve

31. fejezet

- Nick! - üvöltöttem - Keresnek! - emeltem magasba a bátyám telefonját. Akaratlanul is ránéztem ki keresi, de ismeretlen volt. A csengőhangja már idegesítően irritálta a fülem. Az az alap csengőhang van beállítva, amit minden telefon kap. - Az ha focista létedre ilyen, hogyha sietsz, az kicsit szánalmas, nem gondolod? - kérdeztem.

- Ki mondta, hogy sietek?

- Istenem... - toporzékoltam ki magam. - Felviszem. - dünnyögtem.

- Jaj, de kedves vagy!

Betoppantam a kohnyába, ahol épp egy adag zsírt kent a kenyerére. Elundorodtam. Hányingerem van a zsírtól. Átadtam a telefont Nicknek és vártam. Hogy mire? Arra, hogy megtudjam kivel és miről beszélt a bátyám. Eléggé egy kíváncsi lélek vagyok. Igaz, kiment a folyosóra, de utána tuti beszámol majd nekem.

- Tényleg? - Csak ennyit hallottam a beszélgetésből. - Köszönjük! -  valaminek nagyon örült. - Viszont hallásra! - mondta boldogan, majd egy széles mosollyal nyitotta ki a konyha ajtaját.

- Na, mesélj...

- Hívtak valami intézményből, hogy mivel tegnap megnyertük a meccset nyertünk egy egész hetes utazást. A teljes csapat mehet. - aztán, ahogy ezt kimondta leesett neki. - Adam...őt most azonnal fel kell hívnom... - mondta majd újra egyedül hagyott a hatalmas helységben.

A tekintetem a hűtőre szegődött. Kinyitottam és kivettem belőle a salátámat. Öntöttem rá öntetet és enni kezdtem. A hogy ott ettem hiányérzetem támadt. A kukorica... Elfelejtettem. Siettem ahhoz a polchoz, ahol a konzerveket tartjuk. Néztem ott, ahol általában lenni szokott, de nem volt. Szétneztem az egész konyhában, viszont sehol sem találtam. Már indultam is, hogy megnézzem a kamrába, de nem néztem a lábam elé...

- ZOE, MI A FASZOM VOLT EZ A CSATTANÁS? - kiabált rémülten a bátyám, aztán meglátott engem. - Jól vagy? - nézett rán aggódva.

- Persze... - mondtam, majd fájdalmasan, de felkaszálódtam a padlóról.

- Nick, ha dolgod van lerakhatom... - szólt a telefonon gúnyos hangon Adam. Akárhonnan felismertem azt a nevetést, ami ezután hallatszott.

- Nem kell! - szabadkozott egyből a bátyám. - Akkor jössz vagy se? - kérdezte, majd amikor megtudta a választ összeráncolta rám a szemöldökét. A földön ülve átgondoltam, mit nem érthet. Azt, hogy mégis miért vagyok meg mindig a földön, vagy Adam zavarja össze ennyire. A másodikra tippeltem, ugyanis a bátyám mar megszokta, hogy ilyen vagyok. A hívás, egy okból indult, hogy akar-e utazni a fiúkkal. Ezek szerint nemet mondott. - Veled nyertük meg ezt az utazást, nehogy már ne akarj jönni...- kezdte máris meggyőzni. Igazam volt. - Ha te nem védesz ilyen jól... - kinyomta.

- Miért nem akar jönni?

- A tegnapi miatt. Azt hiszi mindenki megutálta és hogy ő ilyen társaságba nem akar lenni. - leesett az állam. Hogy "azt hiszi"? Egy szaros fogadással összetörte szívem! A fiúk kiálltak mellettem, amit nagyon becsülök bennünk, ugyanis az egyik csapattagjuk ellen veszekedtek. Miattam.

- Legalább ez az egy dolog leesett neki. Rájöttünk, hogy van agya és arra is, hogy használja! Micsoda dolgok... - dünnyögtem. - Amúgy is miért volt a csapatban? Nem úgy volt, hogy van beleszólásod ki van a csapatban és ki nem? - elhúzta a száját, ami nála azt jelentette, hogy rátapintottam valamire.

- A szülei nagyon jól pénzelték a csapatot, ráadásul nem volt annyira szar kapus. - látva a reakcióm, inkább kijavította magát. - Annyira... - meg forgattam a szemem.

- Amúgy, hol a kukorica?

- Megetted. Mondtam már ezerszer, hogy vegyél, de te ezek szerint megint elfelejtetted.

- Basszus, tényleg... - homlokon csapta magát. - Elmegyek veszek. - nyugtattam meg azonnal.

- De... - szólt utánam. - öltözz át, mert megfogsz fázni. És ne gyere nekem majd azzal, hogy "de nyár van"! - túl jól ismert.

- Oksi! - futottam át a lécsőhoz, amikor csöngettek. - Nyitod vagy nyitsam? - kérdeztem Nicket, aki felnevetett. És látva, hogy megtorpantam elhesegetett.

- Inkább én, mert még sokkot kapnál...

- Öhm...oké... - sétáltam fel rejtelmesen a lépcsőn, majd be a szobámba.

Mindenem megszáradt, kivéve a hajamat, de az nem nagy gond. Majd meg fog az is. Kinyitottam a gardróbom és hosszasan szétnéztem benne. Felraktam azt a kérdést, amit mind lány szokott önmagától: "Mit vegyek fel ma?". Ahogy ott álltam óvatosan kihúztam, egy random ruhát, ami a kezem ügyébe akadt. Amikor kinyitottam a szemem, a kezemben egy fehér alapon lévő rózsaszín kisviragokkal díszített egyberuha volt. Imádtam ezt a darabot még tavaly nyáron kaptam a nagyiéktól szülinapomra. Úristen, tényleg. Nem sokára itt a szülinapom. Siettem is a fürdőszobába átvenni a ruhámat.

- Ez lesz... - nyitott be egy alak a fürdőszobába majd amikor meglátott engem alsóneműkben nagyot nyelt. - ...az? - fejezte be a kérdését. Hátra fordultam, mert nem Nick hangja volt az, de akkor kié?

A választ hamar megkaptam a kérdésemre. Ott állt az ajtóban Dominic. Igen, az a Dominic, akinek a karjai közé estem a benzinkúton. A kezeim ösztönösen kezték takarni a mellatartómnak azon részeit, ahol csöppet jobban látszódnak a melleim. Amit ha lehet szépen fogalmazni, akkor eléggé sokat mutat, mint egy átlagos melltartó, csak nekem az is soknak számít... ( Ezt azért mondom, hogy nehogy valami kurvának állítsatok be, aki mindennap agyon csipkézett és alig takaró rongyot hordana. Mert azoknak legalább van mit mutogatniuk, nem úgy mint nekem... )  A fiú teljesen lefagyva állt az ajtóban, és amikor torkom szakadtából sikítani kezdtem és hozzá vágtam valamit, végre becsukta az ajtót. Igen ám, de az a valami a ruhám volt. Másom meg nem volt a helységben.

- Hallod? - nyitottam kis résnyire az ajtót majd dugtam ki a fejemet rajta. - Ide tudnád adni a... - néztem rá Dominicra, akinek a feje teljesen elvörösödött. - ...ruhám? - megkereste, majd csukott szemmel adta át nekem a darabot, majd becsuktam az ajtót.

- MI VOLT EZ A... - üvöltött Nick. - Dominic? - mondta ki furcsán a nevét.

- Nem...nem...nem én voltam. - dadogott.

- Hát az gondoltam nagy okos. Ezt a sikítást akárhonna felismerem. - mondta mérgesen. - Szóval?

- Öhm...a húgod...öhm... - dadogott, majd mint aki nem hallott semmit kinyitottam az ajtót.

- Na, hogy tetszem? - pörögtem egyet és közben szétnéztem a társaságon. Ahol ott volt Chris és Bryan is.

- Csini vagy. - jegyezte meg Bryan mosolyogva.

- Mint mindig - adott még hozzá Chris is. - Csak most egy picit jobban. - felkuncogtam.

- Miért sikítottál? - nézett rám aggódva Nick.

- Benyitott, amikor alsóneműben voltam. - vontam meg a vállam "nem törödöm" stílusban, amikor mind a három fiú megindult Dominic felé elég agresszívan. Olyannyira összeszorított öklökkel, hogy a kezükön meglátszott néhány ér. - Naa! - kiáltottam el magam és a fiúk elé léptem védve Dominicot. - Baleset volt! Nem kell egyből felkapni a vizet! Az ilyenek megesnek. Nem tudhatta, hogy ott vagyok, hisz magamra se zártam az ajtót. Igaz, azért mert nem tudtam, hogy lesznek vendégeink, de akkor is. Én is ugyanannyira hibás vagyok mint ő.

- Elmegyünk gyerekek, érezzétek magatokat jól! - intett felénk anya.

- Hova mentek? - kérdezte Nick felvont szemöldökkel.

- Munkahelyi dolgok. - legyintett nevetve. Anyu fél letenni a jogsit, vagyis nem a jogsitól fél meg annak a felkészülésétől, hanem magától a vezetéstől. Ezért aput rángatja mindenhová...

- Pá! - köszöntünk tökéletesen egyszerre.