Focistába szeretve

23. fejezet

- Mi ez a visítás? - hallottam a vonal végén egy ismerős hangot. A visítást szerintem a nevetésemre értette. - Zoe, te vagy az?

- Dominic? Mit keres nálad a bátyám telefonja? - mérgelődtem.

- És te mi a faszért nem tudod felvenni? - vágott vissza kapásból.

- Mert talán lemerült...

- Mik ezek a férfi hangok? Mi gyászt csináktok egyedül a sötétben? - hallottam meg Chris hangját is.

- Öhm...nevetgélünk. - mentségemre mondhatom, hogy nem hazudtam.

- Tényleg, amúgy jól vagy? - kérdezte az egyikőjük.

- Dominic lehet, hogy nem ismersz engem eléggé de nem vagyok egy kis fruska aki ne tudná magát megvédeni...

- Jól van na, csak aggódtam.

- Jön a bátyád... - tette hozzá gyorsan Chris.

- Jaj...

- ZOE, MOST AZONNAL MAGYARÁZD MEG, HOGY MIÉRT NEM TUDTALAK ELÉRNI! - a fülemtől kissé távolabb tartottam a készüléket - MIÉRT NEM VETTED FEL AZT A KIBASZOTT TELEFONT? VAGY HÍVTÁL VISSZA? MI VAN HA BAJOD ESIK... NEM LESZEK OTT, HOGY MEGVÉDJELEK. AKKOR MEG ÉN FOGOK LELKIISMERETTEL MEGDÖGLENI, NEM TE!

- Ne haragudj...de lemerült a telefonom... - motyogtam a sírás határán. Miközben Nick vett egy hatalmas levegőt és szép lassan kifújta.

- Istenem ezt már megbeszéltük, nem? Ha elmegyünk valahova, akkor feltöltöd a telefont, vagy viszel magaddal powerbankot. - mondta már sokkal higgadtabban. Nem volt a hangjában nyoma semmiféle haragnak.

- De... - adtam neki egy kis szünet után igazat.

- Legközelebb ne forduljon elő, jó?

- Rendben.

- Chloe van neted? - kérdezte a semmiből felhozva. Tudta, hogy mindig kihangosítva beszélek vele.

Utáltam, amikor csak az egyik fülembe hallottam mit beszél, ráadásul halkan. Mit érdekel, az engem, hogy mások meghallják mit beszélünk. Úgyis mindig az a téma, hogy mások mit csinálnak. Nekünk életünk sincs nagyon. Általában, ha magunkról beszélünk akkor nagyon nagy dolog történhetett.

Egyszer mentem busszal életembe ( soha többet ) és mit ad isten hívott a bátyám. Kihangosítottam. Erre bekiabál a telefonba, hogy: " Hallod? Lizának az új palija rám írt instán. Írta, hogy ő szar embernek tartja magát, hogy összejött az exemmel, de kérdezne valamit. Én meg közlöm vele, hogy én annak tartom, de kérdezzen nyugodtan. Mert ugye régebben tök nagy cimbik voltunk. Erre ő azt írja, hogy hogyan tudtam lerázni Lizát. Mondom neki, bocs öcskös. Ebben nem tudok segíteni, engem megkímélt magától. " A mellettem ülő ember annyira nevetett, hogy bebaszta a fejét az üvegbe. Az előttem ülő, épp vizet ivott és telibe rám köpte. Szép emlékek...

- Nincs. Mert? Ugye nem? - biggyesztett le a száját.

- Dejó, majd megint eltévedhetünk a picsába.

- Tessék? - hallottam értetlenkedeőket a vonal túlsó végén.

- Legutóbb, amikor Nick irányitott el minket egy buliba... A rendőrségen kötöttünk ki. Zárva volt az ajtó mi még nem tudtuk mi legyen. Azt mondta, hogy "Jaj itt nincsenek szabályok". Aha, csak rossz irányba vezényelt minket. Mi meg bemásztunk valaminek az ablakán, mert zenét hallottunk és láttuk a fényeket. Közben kiderült, hogy az a  néni csak tornázott, elég pörgős módba kapcsolva. - nevettem.

- Én erről miért nem tudtam? - nyavajgott Chris.

- Gondolom, bevoltál baszva... - forgatta meg a szemét Chloe.

- Te velem, ne kötözködjél hugi.

- Nem vagyok a húgod, te nagyon elcseszett!

- De testvérek vagyunk, nem?

- Nem, bazd meg szomszédok...

- Egy lakásban - nevettem fel a kis hozzászólásomon.

- Bárcsak azok se lennénk.

- Hé, ezt hallottam.

- Dejó, legalább nem vagy süket. - ironizált tovább a legjobb barátnőm.

- Hagyátok már abba! - könyörgött Nick. - Ikrek vagytok. Ugyanakkor szültetettek. Nincs idősebb vagy fiatalabb! Értve vagyok?

- Igen. - mondta unottan Chloe. Mindig ez van. Veszekednek. Nick kiosztja őket én meg kurva jókat röhögök a háttérben, teljesen észrevétlenül.

- Te is felfogad miről pampogott a szám? - akadt ki egy kicsit a bátyám. Mivel Chris nem válaszolt neki. Gondolom ő egy másik világban békésen ünnepelte a győzelmét, nem pedig a tesójával veszekedett.

- Hagyjad, ő sose fogja. - szólt be azonnal Chloe. Mintha ez visszatérített volna Christ egyből meg is szólalt.

- Nézd már kibeszél...Anyuci és apuci kedvence... - kezdte volna telefonon kiosztani a bestiemet.

- Gyertek ki a főútra. - adott tanácsot Bryan, aki sejthette, hogy ennek nem lesz vége soha.

- Nem végeztem - dühöngött Chris.

- Igazából el se kezdted, de mindegy is. Puszi a pocitokra. Sietünk. Pá! - aztán kiadtam egy puszit küldő hangot és bontottam a hívást.

- Te komolyan kinyimtad Christ? - maradt tátva a szája.

- Igen. - bólintottam félve.

- Miközben idegben volt?

- Aham.

- Csajszi büszke vagyok rád! Minden elismerésem. Imádlak! - ölelt át vidáman.

- Én is imádalak drágám! - öleltem vissza szorosabban.

- Na, csináljuk csak egy szelfit, hogy ez itt fekszik a háttérben. - készülődött a képhez, miközben én még kacarásztam a kijelentésén. Ezért vagyunk barinők. Ő egy őrült, én meg ugyanolyan őrült mint ő!

A képen Chloe a lábát ráteszi Alex hátára és aranyosan mosolyog. Nekem még csak a fejem látszott, ahogy oldalra kinyújtom a nyelvem.

- Mehet, a többé közé! - szólalt meg vidáman.

- Mi? Milyen képek vannak ebbe a mappába? - rá akartam nyomni, de Chloe kikapta a kezemből a telefonját.

- Ne, azok meglepik.

- Mégis mire? - kérdeztem félve.

- A szülinapidra! - mondta énekelve.

- Neee - nyögtem fel fájdalmasan.

- Deee - vigyorgott rám sejtelmesen.

- Menjünk inkább - húztam el a számat.

- Na, ne vágj ilyen fejet. Nagyon jók!

- Hát ha te mondod... - mosolyogtam rá, aztán komoly fejet vágtam. - Akkor jobb ha félek. - kuncogtam egy kicsit.

- Jól is teszed babám. - tátva maradt a szám. - Tudod, hogy szeretlek! - nevetett, majd küldött a levegőben egy puszit.

-  Tudom. - küldtem én is felé egyet.

- Az jó, mert nem szokásom hazudni. - kacarászott mellettem.