Focistába szeretve

26. fejezet

- Hallod hugi? - hallottam meg egy idő után a bátyám hangját.

- Hm? - fordultam felé teljes testemmel.

- Annyit vísitoztál, hogy már kiszakadt a dobhártyám... - mondta, a fülét dörzsölve.

- Jaj, ne haragudj! - enyhítettem a szorításán, ugyanis egy idő után újra a nyakába ugrottam.

- Nincs semmi, már megszoktam. - nevetett fel jóízűen.

- Ez komoly? - kérdeztem, mire a bátyám megállás nélkül bólogatott. - Csalódtam benned Nick... - tettem a kezemfejemet a homlokomra és kezdtem dramatizálni.

- Na, mert mindig baszogatlak? - nézett rám mosolyogva.

- Igen! - mondtam kicsit jobban beleélve a szerepembe.

- Azért nem kell túl játszani a dolgokat, mert te is mindig visszaadod! - osztott ki kacagva.

- Az más... Na, de visszatérve az eredeti témához... Mesélj még erről a lányról! - mondtam belekarolva a bátyám karjába és rángattam magammal együtt.

Istenem de hiányzott már ez. Csillogó szemekkel meséljen nekem valakiről. Nos mint megtudtam, az illetőt Tiffanynak hívják. Ahogy beszélt róla... Újra reményekkel volt teli. Újra hitt valamiben. Ami nem más volt, mint a szerelem.

- Amúgy srácok...? - fordultam hátra a csapathoz. Érdeklődve pillantottak felém. - Hova a picsába megyünk? - kérdeztem nevetve. Igaz, marhára nem volt vicces, de legalább életemben először eltévedtem egy városban. Nickkel vezettünk elől mindenkit. Azok meg ész nélkül követtek minket.

- Az amúgy nem fontosabb, hogy hol vagyunk? - ráncolta össze a szemöldökét Adrian.

- Valaki tudja egyáltalán? - néztem körbe. Mindenki megrázta a fejét.

Adam a Google maps- szal elkezdett minket valahova navigálni. Hogy merre, azt nem mondta meg. Meg se kérdeztük, jobb is volt ez így. Csak, hogy amikor kikötöttünk egy buszmegállónál, kicsit meglepődöttünk.

- Mindenkinél van pénz az útra? - kiabált Adam

- Aha - válaszoltuk egyszerre.

- És most? - forgolodott Victor.

- Most? Drága barátom, most várunk. - mondta nyugodtan, aztán leült a mellette lévő padra. Elég régi lehetett, ugyanis, ahogy ráült recsegni- ropogni kezdett alatta.

- Mégis mire? - meredt Liam arra a táblára, amin a menetrend volt kiírva.

- A buszra, te idióta! - csapott egy hatalmasat a honlokára Adam.

- Na, nem mondod! Ha ezt nem közlöd velünk, szerintem sose tudjuk meg! - ironizált Bryan mérgében.

- Emberek... - próbálta visszatartani a röhögést Matteo - Mi az a busz? - ahogy ezt kimondta, mindenki dőlt a nevetéstől.

- Nem úgy értettem, ti nagy okosak! - mérgelődött Liam még mindig a menetrendet nézve. Párszor a telefonjára pillantott aztán a végén elsápadt. Majd nagy nehezen szóra bírtuk. - A legközelebbi járat két óra múlva lesz! - akadt ki még jobban. Nem csak ő volt így ezzel...

- Tessék? - kérdezett vissza Jackson szinte azonnal. És abban a pillanatban amikor megszólalt, fel is állt Liam mellé.

- Neee - biggyesztette le a száját Bryan.

- Ki találunk addig valami játékot? - ugráltam lelkesen. Sokaktól a "fhu, de irigylem mennyire energikus" tekintetet kapva, inkább állítottam kicsit magamon.

- Srácok.. - mosolygott ördögien Chris - Ezt tudjátok mit jelent? - vonta kérdőre őket.

- Neee... - sóhajtott szomorúan Chloe.

- Mi van? Mi ne? - értetlenkedett Dominic.

- Te tudod? - fordult felém Bryan.

- Nem - suttogtam vissza neki, közben kiélvezve a pillanatot.

- Chloe, miről van szó? - faggatta Nick a legjobb barátnőm

- Muszáj? - húzta el a száját, majd Chrisre nézett. - Ne már...

- De-de. - mondta a bátyám legjobb haverja eltökélten.

- Mégis mi a bánatról beszélünk? - akadt ki először Miles. Annyira csendben volt idáig, hogy észre se vettem, hogy még itt van. Azt hittem fogta magát és haza ment. Ilyen társaság mellett nem csodálkoztam volna...

Ő nem az az ember aki, ki ne mutatná a érzelmeket, amik kavarognak benne. Elég agresszív volt, ahhoz képest, hogy milyen kis nád teste van. Bár mondjuk erre jó példa: a tacskó is. Azt hiszi nagy valaki, közbe meg csak azért félnek tőle az emberek, mert egy agresszív és egy nagyon elcseszett faj. A kutyák szégyene. Na, de most Milesról van szó. Ő nem szégyen, rendes, kedves és az anyukája is támogatja mindenben amiben csak tudja. Jó gyerek.

- Felelsz vagy mersz... - mondta Chloe, annyira negatívan ezt az egészet, mintha ettől az egésztől rosszul lenne. Vagy legalábbis ez a 3 szó hányingert kellett volna benne.

- Juhuuu - üvöltöttem boldogan.

- Az jó! - szólt mögülem Bryan.

- Dejó! - örömködött velem együtt Matteo és ráadásul ugyanannyira mint én.

- És ki kezdjen? - kérdezte Adam a semmiből.

- Öhm...pörgessük ki. - mondtam boldogan.

- És mégis mivel IQ bajnok? - kérdezte Nick nevetve.

- Vic? Van nálad öngyújtó? - faggattam a kis dohányost egy kis gondolkodási idő után.

- Mindig! - jutotta felém. - Te cigizel? - szűkítette össze a szemét.

- Neeem - kacagtam fel.

- Miért nem? - élve ezzel a lehetőséggel megkérdezte. Bár óvatosan, hogy a bátyám meg ne hallja. Ez lehetetlennek bizonyult.

- Okosan... - szólt felénk Nick. Mondtam. Neki nem tudom miből van a füle, dehogy amit nem kéne azt egyből meghallja és azonnal megjegyzi egy életre. Viszont amit ötször kérek azt sose hallja és sose emlékszik rá. Felháborító.

- Persze - bólogatott megállás nélkül Vic. Aztán amikor úgy ítélte már nem figyel rá senki és biztonságban van, oldalba vágott. Újra feltette a kérdését.

- Mert büdös! - mondtam undorodva. Kitágult szemekkel bámult engem. - Mi van? - vontam kérdőre, ugyanis nem értettem mi ez a reakció és mire fel van.

- Azt hittem, te ilyen okos gyerek vagy meg minden... - húzta el a száját. Nagyon csúnyán néztem rá, ezt onnan tudom, hogy úgy nézett rám mint azokra az orvosakra, akik injekciózni szoktak. Erre ő magyarázkodni kezdett. - Mármint az is vagy! - próbálta szépíteni a dolgokat, bár inkább csak rontott rajta. Kényszerített egy mosolyt az arcára. - Csak én azt hittem, majd azt mondod, hogy károsítja a szervezetet. - vallotta be, amire én azonnal felnevettem. Dejó. Legalább egy embernek az volt az első benyomása, hogy művelt vagyok.

Lehuppantam a járdára és vártam, hogy a többiek körém gyűjenek. Aztán meg végre el tudjuk kezdeni a játékot.

- Na gyertek már! - mondtam idegeskedve, ahogy Jackson és Liam is leül és leveszi a szemét a menetrendről.

- Ki pörgetsen először? - kérdezte Adam.

- Te - szólalt meg Matteo ellent mondást nem tűrő hangon.

- Mi? - fordult felénk értetlenül. Várta, hogy majd mi melléálljunk. Arra várhatott... Látszott rajta, hogy nagyon nem akarja. Mi sem. "Sokszor van úgy, hogy az ember nem akar dolgokat, mégis meg kell csinálni. - De nem már! - mondta csalódottan. Villnatottam neki egy bátorító mosolyt, viszont nem hatotta meg. Bármennyire is utláltam, próbáltam egy új esélyt adni az új barátságunknak. Azt hitte rossz szándékból volt az a mosoly... Aztán visszagrimaszolt nekem.