Focistába szeretve

5. fejezet

Miután elment Nick, én kerestem magamnak egy megfelelő helyet. Pont, amikor megtaláltam és ültem volna le rá, meghallottam egy ismerős hangot. Először nem is tudtam ki szólít, aztán amikor egyre közelebb jött megláttam Milest. A legjobb fiú barátomat. Ő volt ott velem, amikor minden este csak sírtam. Ő vigasztalt, amikor senkinek se mondtam el mi történt velem. Minden titkomat tudta, kiállt értem, ő az, akiért hálás lehet az ember.

- Zoeeee – lihegett – szia! – köszönt kipirosodott arccal. Mikor már rendbe jött a légzése, hisz szaladt és közben kiabált utánam, az azért nem semmi.

- SZIAAA – ugrottam rá, mire ő elkapott és szorosan átölelt – Fhuuu de rég láttalak – suttogtam a fülébe némi szomorúsággal.

- Te is hiányoztál nekem!

- Hogy vagy?

- Most, hogy látlak, jobban. Azt se tudtam hova akarsz majd ülni. Direkt ezért kerestem meg Nicket, hogy hol keresselek. – Milesnak én vagyok a legjobb barátja, amióta az eszemet tudom. Mindig számíthattunk a másikra. Akkor is, amikor elkezdtük a gimit. Imádták a lányok. Sokszor kért tőlem tanácsot, hogy hogyan rázza le őket, de nem ment neki. Aztán egy idő múlva abbahagyták. Imádták, meg minden, de nem járták körbe, mint régebben. Sose kellett kijelenteni, vagy megvezetni a lányokat, mert ők azt hitték, hogy járunk. Főleg azok után, hogy milyen szoros a kapcsolatunk. – És te, hogy vagy? – kérdezte.

- Hát fogjuk rá. – mosolyogtam. Láttam a tekintetén, hogy nem tetszik neki a viselkedésem, de nem tehetett semmit.

Annyit beszélgettünk, hogy el is repült az idő. Arra lettem figyelmes, hogy jönnek be a csapatok. Köztük a bátyám is. Nagyon büszke voltam rá. Aztán elöntött egy szomorú érzés. Ő büszke volt már rám valaha? Nem fordítva kéne lennie? Nem neki kéne büszke lennie rám? Hát de. De nincs semmi sem veszve. Majd teszek valamit, amire ő is büszke lehet rám.

- Zoe – zökkentett ki a gondolkodásból Miles – figyelj.

- Oksi. – mosolyogtam rá. Szemeimet a pályára szögeztem, és szétnéztem Nick csapat között. Aztán megláttam Dominicot. Igen azt, a Dominicot, aki elkapott és hercegnőmnek hív. Örültem, mert most még jobban belezúghatok, de ettől rettegtem is. Mi van, ha ő is becsap? Nem fog! Vagyis nem tudom. Megpróbálok a baráti szintjén lenni. Remélem az azért menni fog.

- Zoe - zökkentett ki megint a gondolkodásból Miles – valami baj van? Amióta itt vagyok, csak azt látom, hogy gondolkodsz. Ahogy elnézetem a fejedet, nem valami vidám témáról. Szeretnél róla beszélni? – imádom, hogy ilyen figyelmes, hiába is akarom elrejteni az érzéseimet, gondolataimat, ő tudja. Jobban ismer engem mint én saját magamat.

- Igen, de majd a meccs után. – egyeztem bele.

S visszanéztem volna a pályára, de a tekintetem arra az ajtóra szegődött ahonnan kijött a másik csapat. Aztán észrevettem őt. Az első és egyetlen exemet. Átvert, hazudott nekem, eljátszotta a bizalmamat és még verekedett is a bátyámmal. Elállt a lélegzetem. Épp szólni akartam Milesnak, de akkora sokkban voltam, hogy nem jött ki hang a torkomon. – Miles – suttogtam, de nem figyelt – Miles – szólítottam kicsit nyomatékosabban – Miles – szóltam neki utoljára, mire idefigyelt. Majd az ujjammal a pályára mutattam. Pont rá. Miles meg abban a pillanatban észre is vette. Ámde, ő is észre vett minket. Én meg... úristen...ez komoly? Elpirultam? Hogy a bánatba? Nekem utálnom kéne, nem? Átvert, erre még érzelmeket is kelt bennem. Ez nagyon nem oké. Magam mellé szorítottam a kezem, majd elkezdődött a meccs.

Mindenki nagyon jól játszott, de a tekintetem háromfelé meresztettem. Egyszer ott volt a Nick. Mivel a bátyám és miatta vagyok itt alap, hogy nézem őt. Másodszor meg ott volt Dominic. Imádtam, ahogy játszott. Ahogy elkezdett hőbörögni, mert a csapatából valaki szabálytalankodott és piros lapot kapott. Nagyon aranyos volt. Aztán, amikor berúgott egy gólt, ahogy örült. Mindent. Harmadszor meg ott volt Alex, az exem. Rá, amúgy nem is akartam figyelni, de mivel egy pályán volt a bátyámmal muszáj voltam figyelni rá. Bár a szemem egyszer-egyszer rápillantott. A meccs első felében az állás 2:0 az Alex csapata javára, de a második felében 5:3 –ra szépítette Nick csapata. Nagyon szépen felhozták.

- Zoe, mehetünk. – állt fel először Miles, majd én is követtem a példáját. Szorosan megfogta a csuklómat, nehogy elhagyjon, ha már én lefagytam. A lépcsőn tisztának látszott az út a kijáratig. Igen ám, de a bátyámat illő lenne ünnepelni, vagy ilyesmi. Nem volt szívem úgy elrohanni a pályáról, hogy meg se dicsértem.

- Ne erre- húztam vissza Milest. Majd elkezdtem a fiúöltöző felé rángatni. Bár azt nem tudtam merre van, de azt igen, hogy a bátyámat látni akarom.

- Mit csinálsz? – érdeklődött.

- Meg akarom dicsérni a bátyámat.

- Öhm...

- Mi van?

- Te most egy fiúöltöző felé akarsz menni igaz? - látott bele a fejembe. 

- Igen. Mert?

- Tudod... - nézett szét – fiú... öltöző... - esett le, hogy mit akart mondani.

- Uh... - pirultam el - ...megkeresed nekem Nicket? Léci? – néztem rá hatalmas boci szemekkel.

- Hajj, legyen. Jó. – adta be a derekát – Miért kell ellenem használnod a gyengeségem? – duzzogott.

- Tudod,hogy imádlak. – adtam be az aduászt.

- Tudom, hát. Akkor nem csinálnék ennyi baromságot és... - kezdett el oltogatni engem.

- Hé – szakítottam félbe.

- Bocsánat. Megyek már. Nyugi. – nevetgélt.