A painter's game - Tom kaulitz

Róka, fuss

***

Kitartottam a szemem az ablakon, és azon gondolkodtam, amit mond.

Rowan felsóhajtott. – Remélem, tudja, hogy a legjobb, ha távol tartja magát. – mondta, és ismét hátradőlt.

Újra ránéztem.

– Láttam, hogy megölte magát. Nyeltem egyet: "de értem csinálta, hogy megvédjen, ez nem jelenthet valamit?" – kérdeztem, miközben megráztam a fejem.

Már akkor is érzelmesnek éreztem magam, amikor csak beszéltem róla, amiből eleget tettem. Heget épített az agyamba, soha nem tudtam elengedni ezt az érzést. Tényleg nem tudtam.

– Azért tette, mert különben jobban bántana. – mondta, és az asztalra tette a kezét.

Sóhajtva néztem le. "Szerettem őt." Azt mondtam, fájt még megemlíteni is ezeket a szavakat, már egy ideje nem mondtam.

Csend volt, szégyelltem magam, hogy újra beszéljek róla, de soha nem tudta kikerülni az eszemet.

– Megölne, ha tovább élne, több embert sodorna veszélybe. Ő - mondta, és aggódó pillantást vetett rám.

– néztem rá, és keresztbe tettem a lábaimat. Aggodalmasan harapdáltam az ajkamat.

Nagyon megrémített, milyen messzire megy el értem. A hangja, nem akartam elfelejteni.

Megijesztett, hogy létezik a jele, nem hittem, hogy életben van, de valami azt akarta, hogy tovább éljen.

– Eselin – mondta, és megfogta a kezem. Szinte összerándultam, ahogy ránéztem. – Nem hiszem, hogy odakint van, de ha igen, bújj el. – mondta, és egy gombóc elakadt a torkomban.

– Nem bántana. - mondtam összehúzva a szemöldököm. „..nem” – leheltem. "Nem én." Mondtam.

Lehajtotta a fejét, őszintén aggódónak tűnt. "Ha egyszer megbántott, azt hiszem, a beteg elméje újra megteheti. Nem szabad kockáztatnia, ez a legjobb." – mondta, és finoman megfogta a kezem.

Az enyémet tartó kezére néztem, próbálva megnyugtatni. A szavai megijesztettek, és nem hazudott.

Ismertem őt, egyszer teljesen kibaszott. Bármibe bele tud csábítani, amit akar, de ezért nem szabad megbíznod neki. Jól beszélt, de az esze is más volt. Már gyerekkorától fogva volt valamilyen mentális betegsége. Ezt tanultam. De ő volt a legjobb ember, akivel valaha találkoztam, olyan biztonságban éreztem magam, amikor a legjobb állapotban volt. Mindenét megadta, amije volt, én pedig felajánlottam neki, ami megmaradt belőlem.

De a szerelme valami mérgező volt. Valami, ami elől titkolnom kellett volna, ez volt a legjobb, igaz? Azt hittem, megérdemlem, hogy másként bánjanak velem, de Tom volt minden, amire szükségem volt.

Ismét felemeltem rá a szememet, és levettem a kezem. "Oké." – válaszoltam csendesen. "Igazad van." nyeltem egyet.

Mosolyogva bólintott, miközben a kezembe vettem a kávémat. Az utolsó cseppeket iszom, ami benne volt.

Elkezdte felvenni a kabátját. "Nem szabad igazolnod a hegeket csak azért, mert szereted azt, aki a kést fogja." – mondta, és mélyen a szemembe nézett. Szavai mélyre hatottak, mert tudtam, hogy igaz.

Lassan biccentettem a fejem, fájt hallani az igazságot. A szemem könnyes volt, de eldörzsöltem.

Felálltam, felvettem a fehér kabátot a selyemblúzom fölé. Kint már hidegebb és sötétebb volt.

– El kellene mennem. - mondtam miközben felnéztem rá.

Bólintott a fejével. – Ne felejtse el bevenni a gyógyszerét. – mondta, és ölelésre hajolt.

Lassan visszaöleltem. - Igen... - suttogtam. "Találkozunk legközelebb." - mondtam, és elengedtem az ölelő karjai közül. Gyorsan integetett, mielőtt kiment a kávézóból.

Ismét kint voltam a hűvös városban. Láttam a fényeket a magas épületekből, ahogy elsétáltam az úttól.

Gyorsan a fülembe tettem a fülhallgatómat és bekapcsoltam egy kis zenét, kész voltam elterelni a gondolataimat a dolgokról.

Nem akarok mást, mint hallani, ahogy kopogtat az ajtómon

Énekelte a hangot.

– motyogtam a szavakat, és szinte dúdolva mentem az üres utcán.

Mert ha még egyszer láthatnám az arcodat

Olyan érzés volt, mintha az elmémben visszhangzott volna. Ez volt elég szép.

Felvettem a kapucnimat a dzsekimből, kezdett fújni a szél. A hajam ritmusként omlik a széllel.

Furcsán éreztem magam, mintha valami új érzésem lenne. Már nem éreztem sokat, lehet, hogy a gyógyszer miatt, vagy lehet, hogy én is ilyen vagyok.

Tom halála után pszichotikus depressziót diagnosztizáltak nálam, és abban a pillanatban vittek el, amikor megtaláltak. Elraboltak, és hónapokig nem hallottak rólam, amikor így találtak rám, és az emberek még jobban utálták Tomot. Gyűlölték, amiért elrabolt egy tizennyolc éves lányt, azt gondolva, hogy olyanná tett, amilyen vagyok. Ami bizonyos szempontból igaz is volt, de egyáltalán nem. Halála után nem tudtam rosszat beszélni róla, ő volt az oka annak is, hogy életben voltam, úgy tűnt, senki sem beszélt róla.

Megpróbáltam megölni magam, valaki más megpróbált megölni, mégis ott volt, és újra és újra megmentett. Soha nem ismertem senkit, akinek eszébe jutott volna, hogy meghaljon értem.

Kórházba kerültem, és azt hittem, ez megöl? Ehelyett találtam egy terapeutát, aki más gondolatokra késztetett. Hallgatott, próbált segíteni nekem. De a gyógyszertől kevésbé éreztem magam, igazinak. Mindig is üresnek éreztem magam. Mint egy üres űr bennem, soha nem volt tele, soha, csak amikor Tom karjaiban tartott, akkor volt az az űr, amikor megtelt, csak akkor, és ez csak egy ideig tartott.

Már majdnem elértem a metrót, amikor megéreztem magam mögött ezt a jelenlétet. Körülnéztem, nem láttam senkit. Elővettem a fülhallgatómat és körülnéztem. Úgy éreztem, figyelnek, követnek valahogy.

A sarok mögé pillantottam, és ott sétált egy alak, fehér inget viselt fekete nadrággal, semmi különös. Nem igazán tudtam kitalálni az arcát, az árnyék tökéletesen elrejtette, hogy ne lássam. Csak egy szőke hajszálat láttam a nyaka mögött, néhány a válla fölött feküdt. Abbahagytam a járást, elkerekedett a szemem, amikor megláttam, ki volt az.

Istenem, három év.

Bill Kaulitz, az arca most látszott, ahogy mögöttem sétált. A tekintetünk találkozott.

A szája kissé kitágult, ahogy az enyém is. A szemöldököm összehúzódott az aggodalomtól. Annyira másképp nézett ki. Volt tetoválása, aranyszínű ajka és orra. Enyhe szakállal az állkapcsán. Igazam volt, élt.

A gondolatok túl gyorsan kalandoztak az agyamban.

Nem volt véletlen, mintha követett volna. Billben valami más volt, az egész arca más volt, nem a kinézete miatt, de furcsán érezte magát.

A szemeim elkerekedtek, eszembe jutott, amit mondott. – Ha látsz egy jelet, bújj el. És bíztam benne, nagyon akartam. De igaza volt, távol kellett tartanom magam, ezért megtettem.

Tettem egy lépést, és elfutottam, amilyen gyorsan csak bírtam. Felváltva futottam, hátranéztem, és arra gondoltam, ha szerencsém lenne, talán nem követne. De nem volt igazam.

A szemem sarkában láttam, ahogy rohan utánam, mint egy róka, mint ahogy azelőtt üldöztek. Ez a nosztalgikus, de rossz gyomor érzés az üldözéstől. Nem tudom, hogy élve kijutok-e.

***