A painter's game - Tom kaulitz

Szükség van rám, mint nekem rád

***

Mély levegőt véve felültem. – Tom. fellélegeztem.

Néhány másodperc múlva kinyílt a szemem, most már láttam, az Angyalt, akit szinte láthattam. Az angyal, akit meg akartam érinteni.

A szám leesett, ahogy ujjaimmal végigkövettem a felsőtestének körvonalait. Felfelé haladva finoman megragadtam az arcát. Mindig oly éles állkapcsa és aranybarna szeme. Haja félig felkötött, a többi gesztenyebarna enyhén rasztás.

Nem voltak szavaim, csak a szemeim beszéltek. Jól érezni őket, mielőtt még gondolnánk.

Majdnem dadogtam, ahogy éreztem ezt a lyukat a torkomban.

Láttam, hogy rám néz a szeme, és várja, hogy mondjak valamit. Aggodalmasnak tűnt, tele érzelmekkel.

Megragadtam a pólójánál, és közelebb húztam. Éreztem, ahogy a teste hozzám nyomódik, miközben a fejem a mellkasának tartotta.

Hallottam a szívverését, gyors volt. Mély levegőt vettem egy sírásra.

"Igazi vagy.?" sikítottam. A könnyeim végigfolynak az arcomon.

A kezeimet jobban a fehér ingéhez nyomtam, meleg volt.

Hallottam, ahogy lélegzik, hallottam a szívverését. Igazi volt.

– Igen, es. Éreztem a hangja vibrálását.

Felnéztem rá, mindkét kezemet az ingén tartottam. Felnéz a szemébe.

A lélegzetem szaggatott volt és egyenetlen. Éreztem, hogy a szempillaspirál enyhén elkenődik a szemem körül.

Annyi kérdésem volt, de most csak őt láttam.

Nem tudtam abbahagyni a sírást.

– A dolgok megváltoztak, amikor elmentél. Fellélegeztem, próbáltam uralkodni a légzésemen.

Idegennek érezte magát, mégis nagyobb biztonságban éreztem magam.

A szeme meglágyult. Megragad a fejemnél és átölel. – Tudom, kicsim, tudom. Megnyugtatott.

A fájdalom iróniája az, hogy az akar vigasztalni, aki bántott. Megragadtam a karját, érezni akartam.

– Bármit megtennék, hogy még egyszer hallhassam a szívverését. A mellkasa mellé sírtam. "Annyira vágyom rád, hogy fáj a testem" - vallottam be, soha nem éreztem nagyobb fájdalmat, mint most.

A legrosszabb fájdalom az, ha nem verik meg, hanem a szavak és a tettek.

Mindent meg akartam tenni, hogy újra érezzem őt.

Szinte azt akartam, hogy elpusztítson, hogy érezhessem, amit egykor tettem.

Hátrahúzódtam, megfogtam a karját, közelebb húztam magamhoz a kezét.

Rám nézett, elakadt a szava. Én is így voltam vele, nehéz volt kimondani valamit, amikor már régóta nem láttad így.

– Nem tudom, kibírom-e már. Sírva ráztam a fejem. – Megsemmisültem, nem vagyok javítható. – néztem vesztes szemeit.

Pislogott, majd rám nézett. – Hasonlóak vagyunk, te és én. Fellélegzett, könnyeket látott bennük, valamiféle tiszteletreméltóságot. – Mindkettő ugyanannak a szörnyetegnek a gyermeke. Mindketten képesek ugyanarra a szörnyűségre. És igaz is volt, valahogy így volt.

Mindig külön lenne tőlünk, soha nem engedne el. Akármennyire is lökdösöd el, kibasz.

- Kiteljesítjük egymást - mosolyodtam el halványan, és éreztem, hogy könnyek szöknek a szemembe. Féltem, hogy megint elhagy.

Elengedett engem. – Nem tudom, miért jöttem ide – mondta. Leesve a földre.

– Békén kellene hagynom, látom, mit csináltam veled. – mondta, és hátrált egy lépést.

Felnéztem rá. – Egyél meg, tépj szét. Sírtam. "Egyél meg engem kívül-belül, tégy a részeddé örökre. Tarts velem úgy, ahogyan azt senki más soha nem tudna." – üvöltöttem.

Éreztem, hogy remeg a kezem.

Letérdelt, könyörgő arcomra nézett. Valami azt súgta, hogy visszamegyek oda, ahonnan menekülni próbáltam, a párhuzamok az elmémben.

– Nem tudlak látni – kezdte.

"Nem..." sírtam, próbáltam kúszni, de a fájdalom elviselhetetlen volt. – Szükségem van rád, kérlek. Az fáj, annyira.

Úgy érezte, el fog távolodni, de valódi volt? nem ő volt?

"Olyan dolgokat éreztettél velem, amiket szeretnék velem, valaki mássá tettél, és szükségem van rád." Könyörögtem. – Szükségem van arra, hogy ott szeress, ahol a legrohadtabb vagyok. Megragadtam, és megragadtam, hogy csak tartson, és mondja, hogy minden rendben lesz.

Felemelt karral nézett rám, miközben az ölébe feküdtem. Éreztem, ahogy egy hideg könnycsepp a hátamra hull.

"Minden erőszak, amiért feláldoztam, hogy ilyen gyengéd legyél..." suttogtam.

– Tudod, hogy jobbat érdemelsz. Hallottam éles lélegzetét. Lassan a fejemre tette a kezét.

– El kell mondanod, hogy érdemes jobbá válnom. Könnyekkel könyörögtem Szememben, könyörögtem, nagyon könyörögtem.

Lassan letette a karjait a derekamra, amitől felültem, miközben a szemébe néztem.

És akkor és ott, a karjaiban. Valaki más lettem, olyan, mint én magam. Kezei egészen a torkomig barangoltak, és gyengéden ott tartotta őket. Még mindig megborzongtam az érintéstől.

Lenézett, testem minden egyes részletére.

Gyengéden suttogta. – Te csak egy szív és csont vagy, smaragd szemekkel. Ki tudta volna, hogy valaki, mint te, képes ennyire megfelelővé tenni a dolgokat számomra. – mondta, és hallotta, hogy erősen lélegzik.

Sírás közben az ajkamba haraptam, és mély levegőt vettem. Úgy éreztem, nagy súly nehezedett rám.

– Hiába van szüksége rám. – mondta, és letörölt egy könnycseppet az arcomról.

Éreztem, ahogy hideg keze azt teszi, amit mindig is tett.

- De szükségem van rád, hogy visszakapj – mondtam gyötrelmes kiáltással.

Lassan ismét felállt.

"Miért hagytál el..." sírtam, válaszokat akartam.

– Miért nem hívtál fel, kerestél fel, beszéltél, amíg távol voltál! Pislogtam, kifújtam a fájdalmat. Az arcához tartotta a kezét. – Sok minden történt, nem tudom. – mondta, és aggódva nézett rám.

– Miért nem engedsz be egészen? Levegőért kapkodtam, majd sírással eltakartam a számat.

***