A painter's game - Tom kaulitz

Soha nem lehet igaz

Bill p.o.v

A napok hosszúak és nyűgösek voltak. Mindannyian nem tudtuk abbahagyni, hogy ne gondoljunk rá, és ne aggódjunk miatta.

Egy pillanatig sem láttam, hogy a végtag teste eszméletlenül feküdt az ágyon, megtörve, elszakadva.

Fáj a szívem, hogy mennyit érzek iránta. Ezt egyáltalán nem érdemelte meg. Édes, zöld szemei ​​csillogóak, amikor boldog volt, csak látni akartam. Ez volt az utolsó pillantás az érzésre, amit láttam vele, mielőtt megtörtént.

Tom az ágya mellett ült minden másodpercben, percben, órában és napon. Nem hagyná békén. Figyelte, ahogy eszméletlenül fekszik az ágyán. Az aggodalom a testvérem arcán olyasmi volt, amit még soha nem láttam.

Ma augusztus 11-e volt, és még mindig nem ébredt fel. Nagyon aggódtunk. Mi lett volna, ha feladta volna? Mi van, ha már elment? Mit tenne Tom.

Valahányszor elsétált mellettem, láttam a bűntudatot és a nyomást. Nem szólt többet, elveszett.

És meg tudtam érteni.

Nevettünk és szórakoztunk, miközben őt... megerőszakolták.

Hogyan hagyhattuk, hogy ez megtörténjen vele. Bűntudatot éreztem, mert tudtam, hogy nem vagyok vele.

Bűntudat, mert nem csináltam semmit, amikor darabokra tépték azok az undorító lények. Azok a lények, akik hajlandóak voltak megkínozni egy ártatlan lányt Tom fájdalmáért. És még magyarázkodni sem volt idejük. Mary másodpercek alatt lelőtte őket.

Ez legalább jó volt, de volt még mit megölni, ez még nem a vége. Felbéreltük, hogy öljön helyettünk, hogy segítsen megszabadulni tőlük. De mindenhol ott voltak, és figyeltek. Ezért költöztünk különböző helyekre, mindig elkapnak minket. Tudtuk, hogy hamarosan költöznünk kell.

De Tom most depresszióba esett. Napokig nem evett és nem beszélt. Aggódtam érte. A bátyám volt, nem láthattam így. Eselint pedig nyilván nem láthattam így.

Ahogy teltek a napok, nem sok reményünk volt. Tom csak annyit tett, hogy leült mellé és sírt. Soha nem láttam még így sírni egy lányért. Valóban más volt.

Csak akkor mozdult meg, amikor WC-re ment, és amikor elmentem mellette, üres volt. Nem maradt belőle semmi. A szeme dagadt, az arca pedig vörös lett a sírástól. Nagyon szerette őt.

Ez nem volt igazán jó. Tom kezdett elérzékenyülni, jó volt, hogy olyan érzéseket kezdett érezni, mint egy normális ember, de ez azt jelentené, hogy elgyengül, könnyebben megölhetnénk.

Mary nálunk maradt, ő is elszomorodott, Eselint is nagyon szerette. A körülöttünk lévőktől az egész szoba megvilágosodott, valami róla szólt.

~~~~~~

Tom p.o.v

Néztem, ahogy az arca zsibbadt. Még akkor is, ha eszméletlen volt. Arca még mindig tele volt fájdalommal és kínnal. Teste gyenge és még mindig a szenvedéstől és gyötrelemtől. Az emlékeztetők zúzódásai. Emlékeztetők tőlük, de tőlem is.

Soha életemben nem éreztem magam ennyire bűnösnek. Meg akartam ölni magam azért, amit tettem vele. Átengedtem a poklon és a kínzásokon. Nem voltam mellette, amikor elszakadt és megsérült. Hagytam, hogy megöljék. És nem voltam időben, hogy megmentsem.

mindent elveszíthetek. Kurvára mindent. De nem őt, istenem. Nem őt.

Ő volt a hiányzó darabom. Teljessé tett engem.

Otthonnak érezte magát. Utáltam bevallani, de ő volt az otthonom, mióta évekkel ezelőtt először találkoztam vele.

Egy műalkotás volt. Ő volt az, akit csodáltam.

Belegabalyodott a lelkembe.

Leültem mellé, miközben az ágyában feküdt. Lassan dobogó szívének hangja megfájdult. A fény eltűnt benne. Üres volt és üres.

Ahogy teltek a nappalok egyre lassabban. Csak sírtam, és reméltem, hogy felébred. Elmondani neki, mennyire szeretem.. tudatni vele, hogy itt vagyok, hogy megmentsem.

Megígértem neki, hogy semmi rossz nem fog történni, mégis hazudtam.

El sem tudtam képzelni, milyen fájdalmai voltak amin átment. De az, hogy így elvesztettem, ráébredtem.

Eszembe jutott a mosolya, amikor először megcsókoltam. Eszembe jutott, hogy szeretve éreztem magam. Nem tudtam, hogy utálom vagy szeretem. Többet akartam tőle. Az érintésétől és a melegétől. De csak akkor hiányzott a legjobban, amikor elvesztettem. Nem is akartam megcsókolni vagy megérinteni. Csak azt akartam, hogy ott legyen. Hallgatni és létezni. Ő volt minden, amire szükségem volt. Az, hogy mellettem volt, éreztem valamit. Valamit, amit soha nem éreztem.

Mindig olyan boldog, jóllakott és eleven volt. De most elzsibbadt, és úgy érezte, meghalt.

Lefeküdtem mellé. Körbefogtam a kezeit. Nem érzett semmit, csak a hideg bőrét. A fejemet a mellkasára támasztva. Csak a lassú szívverését hallottam. Árva élt. Lehunytam a szemem, amikor egy könnycsepp hullott végig az arcomon, és sápadt bőrére esett.

Csak élve akartam látni. Látni, hogy hangot, mozgást, bármit kiad. Kurvára hiányzott.

Minden atom hiányzott bennem. Nem számítottam rá, hogy valaha is kötődöm hozzá. édes hangjára gondoltam. A nevetése. A mosolya.

Tudtam, hogy beleszerettem a lelkébe, mielőtt még megérintettem volna a bőrét.

Tudtam, hogy soha nem kellett volna elkapnom őt azon az estén a kávézóban. De nem tudtam abbahagyni a törődést. nagyon érdekelt. És még mindig baromira érdekelt.

Nagyon megbántam mindent. Már nem tudtam mit csináljak.

Csak azt akartam, hogy visszamenjek azon az éjszakán, amikor először találkoztunk. Hogy jól érezze magát. Hogy minden rendben legyen.

De ez soha nem lehet igaz. Nem az volt a célja.