A painter's game - Tom kaulitz

Szerelmesek a múltból

***

Ravasz volt, akár egy róka.

Szemei ​​voltak a tarkójában, vagy talán csak rajtam voltak a szemei. Képes volt irányítani és megtervezni, hogy mi fog történni velem. Mi is történt valójában? Minek kellett volna történnie? Én nem tudtam, csak ő tudta.

Kegyetlen volt, de sokféleképpen megnyugtató, az irányítást, amit kerestem, végig kitartott.

Semmit sem éreztem valóságosnak, az egész létezésem, minden, amit valaha éreztem, az ő létezésének oka volt.

Mindenre emlékeztem, igaz? Ha igen, mit érzett? Mit gondolt? Mi volt az, ami ennyire elromlott.

Az álmaim, az arctalan férfiról. Keresztül üldöz az Erdőn, hogy megtudja, nincs ott. De éreztem, hogy leselkedik és vigyáz rám, miközben attól féltem, hogy egyszer elkap. Bárcsak valaki más lennék.

Egyszerre éreztem mindent, de semmit.

Mindig létrehoztam ezeket a részletes kitalált világokat a fejemben, mert ez az nekem sosem volt elég, nem, szükségem volt ezekre a gondolatokra, hogy elkalandozzanak a fejemben, különben más dolgokra gondolok, amiket el akartam felejteni.

Mint a kezek és a ropogós suttogás, amely megérintette a torkom. Szükségem volt kontrollra, távol az érzésektől.

Meg kellett volna halnom, meghalnom előtte. De a kísértet, ami kísért, nem enged, el kellett volna mennem, ezeknek a gondolatoknak már rég el kellett volna tűnniük, de miért? Mi az oka annak, hogy életben tart? Mert amikor elmegy, meg kell halnom, tehát itt kell lennie, csak kell!

Neki eláll a lélegzetem.

A szenvedésemből nem lettem semmi, szenvedtem, majd gyengédvé és kedvessé tettem magam, erőssé tettem magam, és jóvá tettem magam.

Szeretni foglak, őt. Mint egy kutya, és elárul, mint egy embert.

Megöltem egy részem, hogy életben tartsam. Mégis megölted magad, hogy életben tarts, és attól tartok. Mivel tudom, hogy olyan fontos volt, soha többé senki nem áldozná fel magát így értem. Valaha.

Bűntudatom van, amiért még csak rád is gondolok, miért nem tudom elfelejteni. De várok, várok, amíg újra látlak, vagy akár hallom a hangodat.

Azt is tudom, hogy egyformák vagyunk, nem vettem észre. De most már igen. Tudom, hogy óvatosnak kell lennem, mert van bennem valami önpusztító. Mindig is ott volt, de most a legrosszabb.

Soha nem voltál igazán. Nagyon kevés időnk volt, árpa létezett. De olyan jól megértett engem, mennyeiek voltunk, túl szépek, hogy igazak legyünk. A repedések, amelyeket felemésztettünk. A repedéseket, amiket ki lehetett volna javítani, de már késő volt, mert már felemésztettek minket.

***

Éles levegővel kinyitom olyan homályos szemeimet. Megrázom a fejem, és kétségbeesetten próbálok felébredni. Látok valamit, nem tudom mit. Olyan helynek tűnt, ahol már jártam, a szoba ismerős volt, az illata, a levegő, ismerős.

Ezt az alakot láttam magam előtt, elmosódottan, de ott. Ragyogott, akár egy angyal.

"Angyal?" – suttogtam halkan. Kétségbeesetten szeretném megérinteni ezt az alakot, mert bizonyítékot akartam arra, hogy valódi, vagy hogy valódi vagyok.

A karomat elnehezíti az érzés, hogy figyelnek. Ragyogott, olyan gyönyörű volt nem volt igazságos.

"Nem vagyok angyal." A hang azt mondta, ismerős volt, mégsem tudtam gondolkodni. Nem tudtam miért, de nem tudtam gondolkodni?

Nem tudtam elképzelni semmit, vagy senkit, csak a gondolataimat hallottam.

Eszembe jutott, hogy levegőt vettem, és képes voltam látványosan beszélni. – Ragyogsz. Fellélegeztem, és próbáltam nézni. – Hogy bánhattál így magaddal – folytattam, miközben nagyot nyeltem, visszanyerve az érzékeimet.

Az alak előttem ült, nem tűnt nyugodtnak. Mégis ott ült, lélegzett, miközben a mellkasa fel-le mozgott. Légzése segített összpontosítani.

Megpróbáltam mozogni, nem tudtam, nem éreztem semmit, egyáltalán semmit.

– Te vagy… – suttogtam. "Igazi?" Úgy éreztem, fel akarok állni, megragadni ezt az Angyalt és elmenekülni.

A legkisebb mértékben is megmozdult, tudtam, hogy mozog a fény, még mindig olyan fényesen ragyogott.

Előre akartam lépni, annyira akartam.

– A hozzád való ragaszkodásom felemészt. Azt mondta, olyan gyengéden. – Nem tudom, meddig bírom még, ez így van. – mondta, megnyugtatva.

- nevettem, olyan hamisnak éreztem magam. Megpróbál bármit is látni.

"Álmodom?" Gúnyolódtam magamban, féltem. Nagyon félek. Ez volt a gyengém.

Azt akartam, hogy valódi legyen, de valami nagyon nem stimmel.

Elvesztettelek, de önmagam is. Nem tudtam, hol találjak.

Soha nem tudtam elfelejteni.

Hogy bántott, mert mindig megbocsátok és meg is fogok neki bocsátani. Bármi történjék. És nagyon utálom magam emiatt.

Ő volt a bajom, de hogyan is mondhatnám ezt? Hogyan? mit hibáztassak? Csendben kellett lennem.

Végül is minden, ami vagyok, miatta van. Minden gondolat, cselekedet és ahogy beszélek, ő. Az ő trükkjei, arcai örökké az ereimben maradnak.

Mi lennék nélküle?

Bármin is ment keresztül, én is azt teszem.

De meg is szúrnak, mindig megteszik.

Nehezen lélegeztem tovább. Kicsit dúdolva magamban. Semmi sem volt rosszabb annál, hogy nem érezte magát igazinak.

Az alakra néztem, aki mintha közelebb jött volna. Ez a nosztalgikus érzés emésztett fel bennem a meleget és biztonságot, pontosan tudta, mit csinál.

"Félek." – nyöszörögtem magamban, ránéztem. Mi történt?

Kezdtem visszanyerni néhány emléket, például azt, hogy úton voltam a vonathoz.

De hol voltam most? Mi történt?

Közelebb ment.

Éreztem, hogy megüt a nosztalgia áradata. Ahogy az illata visszatért.

Felnéztem, miközben a fogamat csikorgattam.

Egyszerre éreztem mindent.

Most már tudtam, miért angyal számomra, miért csillog olyan szépen. Kinyújtottam neki a karjaimat, szemeim egyre gyengébbek lettek. Elolvadni akar.

Újra az arcomat éreztem, még nem éreztem így.

Éreztem keze melegét az államon. Lágy jelenléte, mint egy isten.

Mély, éles kiáltással ültem fel, hogy levegőt vegyek. – Tom.

***