Save You (Maxton Hall, #2)

1

All the promises that we made,
it means nothing.
GERSEY, IT MEANS NOTHING

Lydia

James részeg. Vagy be van állva. Vagy mindkettő.
    Három napja alig van magánál . Nem csinál semmit, csak egyfajta állandó bulit tart a társalgónkban, egyik üveg alkoholt üríti ki a másik után, és úgy tesz, mintha mi sem történt volna. Nem értem, hogy lehet ilyen. Úgy tűnik, egyáltalán nem érdekli, hogy a családunk most végleg romokban hever.
- Szerintem így gyászol.
    Oldalról nézek Cyrilre. Ő az egyetlen, aki tudja, mi történt. Elmondtam neki azt az éjszakát, amikor James betépett a buliján, és Ruby szeme láttára smárolt Elaine-nel. Valakinek segítenie kellett, hogy hazavigyem Jamest anélkül, hogy Percy vagy apa rájönne, milyen állapotban van. Mivel a családjaink közeli barátok, Cy és én gyerekkorunk óta ismerjük egymást. És bár apa megígértette velem, hogy a hivatalos sajtótájékoztató előtt senkinek sem beszélhetek anyáról, tudom, hogy bízhatok benne, hogy megtartja a titkot - még Wren, Keshav és Alistair előtt is.
A segítsége nélkül nem bírtam volna ki az elmúlt napokat. Rábeszélte apát, hogy néhány napra hagyja békén Jamest, és a többi fiúval is megértette, hogy egyelőre nem szabad kérdezősködniük. Tartják magukat hozzá, bár az az érzésem, hogy egyre nehezebb nekik, hogy napról napra látják, ahogy James összeomlik.
    Miközben a bátyám mindent megtesz, hogy elhomályosítsa az elméjét, én csak arra tudok gondolni, hogy mi legyen a következő lépés. Az anyám meghalt. Graham anyukája hét évvel ezelőtt halt meg. A bennem növekvő babának nem lesz nagymamája.
    De most komolyan. Ez jár a fejemben állandóan. Gyász helyett azon merengek, hogy a kisbabám sosem fogja megtapasztalni egy szerető nagymama ölelését. Mi a baj velem?
De én nem tehetek semmit. A gondolatok a fejemben önálló életet élnek - egyik követi a másikat, míg végül elmerülök a horrorforgatókönyvekben, és annyira félek a jövőtől, hogy nem tudok másra gondolni. Olyan, mintha három napja sokkos állapotban lennék. Valószínűleg valami rettenetesen megtört bennem és Jamesben is, amikor apa elmondta, mi történt.
- Nem tudom, hogyan segíthetnék rajta - suttogom, miközben nézem, ahogy James a hátra hajtja a fejét, és kiüríti a poharát. Fáj nézni, hogy mennyire szenved. Nem bírja ezt örökké így csinálni. Egyszer majd szembe kell néznie a valósággal. És véleményem szerint csak egyetlen ember van a világon, aki ebben segíthet neki.
Ismét előveszem a telefonomat, és tárcsázom Ruby számát, de ő megint nem veszi fel. Haragudni akarok rá, de nem megy. Ha rajtakaptam volna Grahamet valaki mással, nem akarnám, hogy bármi közöm legyen hozzá vagy bárkihez a környezetében.
- Megint hívod? - kérdezi Cy, és szkeptikusan a telefonomra néz. Amikor bólintok, rosszallóan ráncolja a homlokát. Nem lep meg a reakciója. Cyril szerint Ruby nem más, mint egy aranyásó, akinek James öröksége után fáj a foga. Tudom, hogy ez nem igaz, de ha Cyril egyszer már leírt valakit, nehéz meggyőzni az ellenkezőjéről. És bármennyire is frusztrál ez engem, nem hibáztatom érte. Mert ő így gondoskodik a barátairól.
    - Egyikünkre sem hallgat. Szerintem Ruby meg tudná akadályozni, hogy teljesen elveszítse a fejét. - Távolról hallottam a saját hangomat. Olyan hideg és színtelen, de bennem teljesen másmilyennek tűnik.
A fájdalom miatt alig tudok egyenesen állni. Olyan, mintha valaki megkötözött volna, és napok óta nem tudom kibogozni a kötél csomóit. Olyan, mintha a gondolataim egy körhintán mozognának, ami nem akar megállni, és amiről egyszerűen nem tudok leszállni. Úgy tűnik, már semminek sincs értelme, és minél keményebben küzdök a bennem növekvő tehetetlenség ellen, annál inkább kiterjed mindenre.
    Elvesztettem életem egyik legfontosabb emberét. Nem tudom, hogyan fogom ezt egyedül átvészelni. Szükségem van az ikertestvéremre. De James nem tesz mást, csak leszedálja magát magát, és mindent elpusztít, ami az útjába kerül. Szerdán láttam utoljára apámat. Utazik, ügyvédekkel és tanácsadókkal találkozik, hogy rendezze a Beaufort vállalat jövőjét. Egy percet sem szán anyu temetésére - felbérelt egy Julia nevű szervezőt, aki az elmúlt napokban úgy járt ki-be a házunkban, mintha a család tagja lenne.
     Összeszorul a torkom anya temetésének gondolatára. Nem kapok levegőt, és a szemem égni kezd. Sietve elfordulok, de Cyril észreveszi.
    - Lydia... - suttogja, és gyengéden megfogja a kezem.
     Elhúzom a kezemet, és újabb szó nélkül elhagyom a szobát. Nem akarom, hogy a fiúk sírni lássanak. Egyszer úgyis megunják, és Cyril figyelmeztetése ellenére kérdezősködni kezdenek. Egyikük sem hülye. James még soha nem viselkedett így. Még ha néha-néha túlzásba is esik, általában mindig tudja, hol vannak a határai. A többiek már rég rájöttek, hogy ez most nem így van. Az a tény, hogy Keshav elkezdte eltüntetni az egyik üveg piát a másik után a bárból, Alistair pedig véletlenül lehúzta a vécén azt a néhány gramm kokaint, amit James még otthagyott, önmagáért beszél.
Alig várom, hogy végre véget érjen a titkolózás. Néhány perc múlva, pontosan tizenöt órakor nyilvánosságra kerül anya halálának híre, és akkor nemcsak a fiúk fogják megtudni - hanem az egész világ. Lelki szemeim előtt már látom a címlapokat és a riportereket a bejárati ajtónk és az iskola előtt. A hányinger kerülget, és végigtántorgok a folyosón, amíg el nem érem a könyvtárat.
A lámpák halvány fénye megvilágítja az időtálló, bőrkötésű könyvek számtalan polcát. A polcoknak támaszkodom, miközben remegő térdekkel átkelek a termen. Leghátul, az ablak mellett egy sötétvörös bársonnyal borított karosszék áll. Már gyerekkoromban is ez volt a kedvenc helyem a házunkban. Ide bújtam el, ha egy kis nyugalomra és csendre vágytam - a fiúk, az apám, a Beaufort névvel járó elvárások elől.
Ennek a kis olvasósaroknak a látványa miatt még jobban megerednek a könnyeim. Lehuppanok a fotelba, felhúzom a lábam, és átkarolom. Aztán a térdembe temetem az arcomat, és csendesen sírok.
Minden olyan irreálisnak tűnik körülöttem. Mintha egy rossz álom lenne, amiből felébredhetek, ha eléggé igyekszem. Bárcsak újra visszamehetnék a másfél évvel ezelőtti nyárra, egy olyan világba, ahol anyukám még él, és Graham átölelhet, amikor rosszul érzem magam.
Miközben egyik kezemmel megtörlöm a szemem, a másikkal előveszem a zsebemből a telefonomat. Amikor feloldom a képernyőt, felfedezem, hogy rengeteg fekete szempillaspirálnyom van a kézfejemen.
Belenézek a kontaktjaimba. Graham még mindig közvetlenül James alatt van elmentve a kedvenceim között, pedig már hónapok óta nem beszéltem vele. Nem tud a babáról, sem arról, hogy anyám meghalt. Tiszteletben tartottam a kívánságát, és nem hívtam többé. Soha életemben nem volt még ilyen nehéz dolgom. Több mint két éven át szinte minden nap tartottuk a kapcsolatot - aztán egyik napról a másikra hirtelen vége lett. Akkoriban hideg zuhanyként ért.
És most ... visszaestem. Mintha varázsütésre tárcsáznám a számát, és lélegzetvisszafojtva hallgatom a tárcsahangot. Egy pillanat múlva eltűnik. Behunyom a szemem, és feszülten hallgatom, hogy felveszi-e vagy sem. Ebben a pillanatban úgy érzem, mintha belefulladnék a magányos tehetetlenségbe, amit napok óta érzek.
- Nincs több hívás. Ebben állapodtunk meg - mondja halkan. Lágy, reszelős hangja megteszi helyettem a többit. A testemet heves zokogás gyötri. A szabad kezemet a számra szorítom, hogy Graham ne hallja.
De ehhez már túl késő.
- Lydia?
Hallom a pánikot a hangjában, de nem tudok semmit mondani, csak a fejemet rázom. A légzésem szabálytalan és túlságosan gyors.
Graham nem teszi le a telefont. Vonalban marad, és halk, nyugtató hangokat ad ki. Egyfelől teljesen felkavar a hangja, másfelől viszont olyan hihetetlenül ismerős érzés, hogy még szorosabban a fülemhez szorítom a mobiltelefont. Azt hiszem, a hangja volt az egyik oka annak, hogy akkoriban beleszerettem - jóval azelőtt, hogy először láttam volna. Emlékszem az órákon át tartó telefonhívásokra, a forró, fájó fülemre; sokszor arra ébredtem, hogy Graham még mindig a telefonban van. A hangja lágy és mély, és legalább olyan átható, mint az aranybarna szeme.
    Graham mellett mindig biztonságban éreztem magam. Hosszú ideig ő volt a biztos pont az életemben. Neki köszönhettem, hogy végül képes voltam magam mögött hagyni a Gregg-gel kapcsolatos ügyet, és újra előre nézni.
    És bár teljesen összetörtem, ez a biztonságérzet mostanában újra felküzdi magát. Már az is segít, hogy a hangját hallva visszanyerjem valamiféle öntudatomat. Nem tudom, meddig ülök így, de apránként felszáradnak a könnyeim.
    - Mi a baj? - suttogja végül.
Nem tudok válaszolni. Csak egy tehetetlen hangot sikerül kiadnom.
Egy percig csendben marad. Hallom, ahogy néhányszor belélegzik, mintha mondani akarna valamit, de az utolsó pillanatban lebeszéli magát. Amikor végül megszólal, a hangja halk és fájdalommal teli: - Semmi mást nem tennék szívesebben, mint hogy most elmenjek hozzád, és ott legyek melletted.
       Behunyom a szemem, és elképzelem, ahogy a lakásában ül, a régi faasztalnál, amely úgy néz ki, mintha bármelyik pillanatban széteshetne. Graham "antiknak" nevezi, de valójában csak a szemetesből vette ki, és átfestette.
        - Tudom - suttogom.
        - De azt is tudod, hogy nem tehetem, ugye?
        Valami eltörik a társalgóban.Üvegcsörömpölést hallok, amit azonnal követ egy hangos kiabálás. Nem tudom eldönteni, hogy fájdalomból vagy szórakozásból, de azonnal felegyenesedek. Nem hagyhatom, hogy James most fizikailag is megsérüljön.
       - Sajnálom, hogy hívtalak- suttogom megtört hangon, és befejezem a hívást.
  A szívem összeszorul, ahogy felállok, és elhagyom a védett kis sarkot, hogy megnézzem, mi van a bátyámmal.