Save You (Maxton Hall, #2)

13

Lydia

            - Hihetetlen - nyögi ki James csalódottan. Egy rántással ellöki magától a laptopot, és megfordul, hogy szembeforduljon velem az íróasztalhoz tartozó széken. - Már megint két ember mondta le.
            A kanapéról nézem a bátyámat. Amikor elmondta, hogy újra be akar lépni a rendezvénybizottságba, először meglepődtem. De minél többet gondolkodom rajta, annál jobban érzem magam a döntése miatt.
            Ruby imád ebben a csapatban dolgozni. Megmutatni neki, hogy nemcsak megérti a szenvedélyét, hanem osztozik is benne, jó első lépés. James is rájött az elmúlt félévben, hogy mennyire élvezi ezeket a bulikat szervezni - még ha ezt hangosan soha nem is vallaná be.
            - Kitartóbbnak kell lenned. A lelkiismeretükre kell apellálni, nem a pénztárcájukra. Akkor eljönnek a gálára - mondom, miközben a csésze teát szürcsölgetem, amit hideg ujjaim között szorongatok. Azt hiszem, a házvezetőnőnk tud a terhességemről. Kérés nélkül elém tette a kannát, és összeesküvő pillantással súgta nekem, hogy ez biztosan jót fog tenni nekem.
            James szórakozottan bólint, és kicsit közelebb húzza magához a laptopot. Ugyanebben a pillanatban egy halk pittyenés jelzi, hogy új e-mail érkezett. Miközben James összehúzott szemmel olvassa, én egy kekszért nyúlok. Ahogy beleharapok, néhány morzsa a kanapéra hullik, de James túlságosan el van foglalva a válasz begépelésével ahhoz, hogy észrevegye. Szerencsére - mert amúgy nagyon utálja a morzsákat.
             - Beszéltél már Rubyval? - kérdezem egy idő után.
            Egy üzenet elküldésének hangja hallatszik, és James visszafordul felém. - Nem. - Megdörzsöli a kezét az arcán. - A héten még arra sem volt képes, hogy rendesen rám nézzen.
            - Nem lehet erőltetni, az biztos. De előbb-utóbb beszélnetek kell egymással - mondom kedvesen. - Minél több idő telik el, annál nagyobb lesz a szakadék köztetek. Hidd el nekem.
            A bátyám hosszan néz rám. Nyilvánvalóan leesett neki, hogy másra gondolok. - Szóval még mindig nem beszéltél Suttonnal?
            Megvonom a vállamat. - Miről kellene beszélni? Mindketten tudjuk, hogy jobb így.
            - Igen, de ő nem tud a terhességről. Ez mindent megváltoztat.
            - Nem akar többé semmit tőlem. - A maradék sütit a számba dugom, és kényelmesen rágcsálom. - Ezt már többször is mondta nekem. Először is, túl büszke vagyok ahhoz, hogy beszéljek vele.
            - És másodszor?
            Viszonzom James pillantását. - Másodszor, félek elmondani neki. Nem akarom tudni, hogyan fog reagálni. Először nekem kell megbirkóznom vele, és utána tudok foglalkozni azzal, hogy mit teszek, ha a reakciója nem az, amit vártam.
            - Lydia... - James mobilja megcsörren. Nem tesz egy lépést sem, hogy felvegye, de továbbra is feszülten néz rám.
            - Vedd fel- mondom sürgetően. - Valószínűleg az egyik szponzor az.
            Egy pillanatig habozik. Aztán elveszi a mobiltelefont, és megnézi a kijelzőt. - Owen - mondja hangosan, miután felveszi a telefont. - Milyen jó hallani felőled.
            Néma fuldoklást színlelek. Owen Murray egy távközlési cég vezérigazgatója, és apa közeli barátja. Sem James, sem én nem kedveljük őt, és biztos vagyok benne, hogy ez az érzés kölcsönös.
              - A körülményeknek megfelelően igen - mondja James. Hirtelen határozott és hűvös lesz a hangja. - Nem, nem Beaufort nevében telefonáltam, hanem a Maxton Hall College nevében. Február elején jótékonysági gálát rendezünk a Pemwick Családi Központ javára, és még mindig szponzorokat keresünk.
            Halk mormogást hallok a vonal másik végén.
            - Természetesen, elküldöm a részleteket. Az fantasztikus lenne, Owen, köszönöm.
            James befejezi a hívást, és beír valamit a telefonjába. Aztán visszafordul felém. - Amíg nem mondod el Suttonnak, nem tudhatod, hogyan fog reagálni.
            - Szóval azt tanácsolod, hogy mondjam el neki.
            Bólint. - Igen. És azt is gondolom, hogy joga van tudni.
            A csészémbe bámulok. A maradék rózsaszínű folyadékon keresztül próbálok kivenni egy mintát a csésze aljában.
             Nincs több hívás. Ebben állapodtunk meg.
            Még ha úgy is dönt, hogy mostantól ő lesz mellettem és a babák mellett - mit jelent mindez? Csak azt, hogy bűntudata van, ennyi. Semmi mást nem akarok, mint hogy Grahammel legyek, de csak akkor, ha ő is ezt akarja. A saját akaratából, és nem azért, mert egy terhesség miatt kényszerül rá.
            James mobilja újra csörög. Egy ujját felém nyújtja, hogy jelezze, a beszélgetésünknek még nincs vége, aztán felveszi.
            Megiszom a maradék teámat, és leteszem az üres csészét az asztalra. Aztán felveszem a saját mobilomat, és megnyitom az üzeneteimet. Graham száma még mindig el van mentve. Egyszerűen nem tudtam rávenni magam, hogy töröljem. Már az is elég nekem, hogy ott van, és hogy tudom, ha akarok, tudok neki sms-t küldeni.
             Végiggörgetem a beszélgetésünk előzményeit. Nemcsak hétköznapi üzeneteket és fotókat tartalmaz, hanem olyan üzenetek is akadnak, amikben a legmélyebb félelmeinket és aggodalmainkat vallottuk be. Bármely normális ember törölte volna ezeket az üzeneteket ahelyett, hogy megtartja őket, és újra és újra végiggörgeti őket, mint egy régi fényképalbumot.
            Úgy tűnik, én nem vagyok normális ember.
            Ez az egyetlen dolog, ami megmaradt belőle. És még nem állok készen arra, hogy végleg elengedjem. Hogy őszinte legyek, nem tudom, hogy valaha is az leszek-e. Annyira hiányzik. Hiányoznak a telefonhívásaink, a nevetése a rossz akcióvígjátékokon, az egymásba fonódó ujjaink egy kávézó asztala alatt. A tudat, hogy ezt nem kaphatom vissza, szinte megőrjít.
             - Ez csodásan hangzik - jut el a fülemig James hangja. Olyan lelkesnek hangzik, hogy felhúzott szemöldökkel nézek rá. - Igen, persze. Köszönöm, Alice, viszlát később. - James hallhatóan kifújja magát, és mindkét karját a feje fölé nyújtja.
            - Alice? Alice Campbell? - kérdezem.
            Felém fordul. - Tartozik nekem egy szívességgel.
            - Inkább nem szeretném tudni, hogy miért.
            Szarkasztikusan elmosolyodik. - Ruby szerint Alice nagyszerű.
            Nem csoda. Alice Campbell Oxfordban tanult, és még diákként létrehozta a saját kulturális alapítványát.
            - Nagyon kiteszel magadért - jegyzem meg. Azonnal megbánom, amikor James tekintete komollyá válik.
            - Vissza a témához - mondja, de én megrázom a fejem.
            - Nem mondhatom el neki. Azok után mégis hogy üljek be az osztályába?
            - Válthatnál az én történelem órámra.
            - Az nagyon feltűnő lenne.
            James megvonja a vállát. - Az emberek állandóan váltanak, mindenféle okokból. Nem hiszem, hogy ez különösebben feltűnő lenne. Hivatkozhatunk arra az okra, hogy inkább velem tanulnál.
            - Nem tudom - motyogom.
            - Bármit is teszel - mondja James. - Segítek neked. - Egy pillanatig még komolyan néz rám, aztán visszafordul a laptopjához.
            Enyhe bizsergést érzek a gyomromban, és ráteszem a kezem, hogy megtapogassam, vajon az egyik baba mozog-e. Mostanra már kicsit mozgolódnak - szinte mintha pillangók lennének a gyomromban.
            Most, hogy James tudja, sokkal jobban érzem magam, mint korábban, de ez nem változtat azon a tényen, hogy két gyermeket várok, egyedülálló anya leszek, és valószínűleg ki félbe kell hagynom az iskolát. Bár ... talán sikerül megírnom az érettségi vizsgáimat, mielőtt mindez kiderülne.
            Kényszerítem magam, hogy három mély, nyugodt lélegzetet vegyek. Nem veszhetek el a gondolatokban egy amúgy is bizonytalan jövő miatt. Egyszerre csak egy napra kell koncentálnom. Mert ha reggeltől estig aggódom, azzal senkinek sem teszek jót - főleg nem a kis babócáknak, akiknek most feltétlenül az elsőbbséget kell élvezniük.
            - Bassza meg - nyögi hirtelen James. Mindkét karját keresztbe fonta a feje mögött, és tágra nyílt szemmel bámulja a képernyőt.
            - Mi van?
            James megdermedt. Nyugtalanságtól vezérelve felállok, és az íróasztalához lépek. A széke mögé állok, és megragadom a bőrtámlát. Aztán egy kicsit előrehajolok.
            Az első, amit meglátok, az Oxford szó.
            A második: Gratulálunk, James Beaufort.
            - Felvettek! - harsogom.
           Mivel James még mindig nem reagál, magam felé fordítom a székét. A tiszta döbbenet az arcára van írva.
            - James, felvettek. Ez nagyszerű! Megragadom a vállánál fogva, és felhúzom, hogy megöleljem. Megbotlik, és egy pillanatba telik, mire viszonozza az ölelést.
            - Bassza meg - ismételgeti.
            Nem tudom, hogy örül-e, vagy csak kiborult. Miközben ölelem, azon tűnődöm, vajon vár-e rám egy e-mail a postaládámban. A régi Lydia megszállottként rohanna a telefonjához, hogy megnézze, őt is felvették-e. Az új Lydia ezzel szemben nem akarja tudni, hogy most ajánlottak-e neki egy olyan jövőt, amit úgysem tud elfogadni.
            Kicsit szorosabban ölelem Jamest, és örülök, hogy legalább egyikünk megvalósíthatja a terveit.