Save You (Maxton Hall, #2)

3

James

           A falak forognak. Nem tudom, merre van fent és merre van lent, csak Ruby kezét érzem ott, ahogy lehorgonyoz félúton a valóságba. Az ágyamon ül, a hátát a fejtámlának támasztja, én pedig félig rajta fekszem. A karja szorosan körém fonódik, a keze gyengéden simogatja a fejemet. Csak a teste melegére, egyenletes légzésére és az érintésére tudok koncentrálni.
            Fogalmam sincs, hány nap telt el. Amint megpróbálok emlékezni valamire, köd borítja el az elmémet. Sűrű, szürke köd és két gondolat, ami újra és újra eszembe jut a tisztánlátás rövid pillanataiban:
            Az egyik: anyám meghalt.
            Másodszor: megcsókoltam egy másik lányt Ruby előtt.
            Nem számít, mennyi alkoholt iszom, vagy mit veszek be, soha nem fogom elfelejteni Ruby arcát abban a pillanatban. Olyan hitetlenkedőnek és sértettnek tűnt. Mintha tönkretettem volna a világát.
            Újra Ruby derekába temetem az arcomat. Részben azért, mert attól félek, hogy bármelyik pillanatban felkelhet és elmehet. Másrészt, mert félek, hogy a könnyeim bármelyik pillanatban visszatérhetnek. Azonban egyik sem történik meg. Ruby marad, bennem pedig nyilvánvalóan nem maradt elég folyadék, amit nélkülözni tudnék.
            Az az érzésem, hogy egyáltalán nem maradt bennem semmi. Talán a lelkem is meghalt anyámmal együtt. Különben hogyan tehettem volna ezt Rubyval?
            Hogy tehettem ezt Rubyval?
            Mi van velem?
            Mi a fene bajom van?
            - James, lélegezz! - suttogja Ruby hirtelen.
            A szavaitól rádöbbenek, hogy valóban leállt a légzésem. Nem tudom, hogy mióta.
            Mély levegőt veszek, és lassan kiengedem. Nem is olyan nehéz.
            - Mi történik velem? - A szavak suttogása olyan nagy erőfeszítésembe kerül, hogy utána úgy érzem, mintha kiabáltam volna.
            Ruby keze megáll. - Gyászolsz - mondja ugyanolyan halkan.
            - De miért?
            Ahhoz képest, hogy az előbb elfelejtettem levegőt venni - most túlságosan is gyorsan lélegzem. Hirtelen felülök. Fáj a mellkasom, ahogy a végtagjaim is, úgy érzem, mintha túl sokat sportoltam volna. Az elmúlt napokban semmit sem tettem, csak elfojtottam azt, ami az életemmel történik.
              - Mit miért? - A tekintete meleg, és azon tűnődöm, hogyan képes így rám nézni.
            - Úgy értem, hogy miért vagyok szomorú. Nem is nagyon szerettem anyukámat.
            Még mielőtt kimondtam volna a szavakat, megdermedek. Tényleg ezt mondtam?
            Ruby megragadja a kezemet, és erősen tartja. - Elvesztetted az anyukádat. Normális, hogy teljesen összetörsz, amikor meghal valaki, aki ennyire fontos neked.
            Nem hangzik olyan biztosnak és meggyőzőnek, mint általában. Nem hiszem, hogy Ruby maga is tudja, hogyan viselkedjen egy ilyen helyzetben. Az, hogy még mindig itt van, és próbálkozik, szinte álomnak tűnik.
            Talán az is.
            - Mi történt itt? - suttogja hirtelen, és óvatosan felemeli a jobb kezemet.
            Követem a tekintetét. Az ujjpercemet még mindig vér borítja ott, ahol felrepedt, a bőröm többi része tele van zúzódásokkal.
            Talán mégsem álom volt. Vagy ha mégis, akkor nagyon is valóságos.
           - Megütöttem az apámat. - A szavak ítélkezés nélkül hagyják el a számat. Nem érzek semmit, amikor kimondom őket. Még egy dolog, ami nem stimmel velem. Hiszen minden félig normális ember tudja, hogy a szüleidre soha nem emelsz kezet. De az a pillanat, amikor apám közölte Lydiával és velem anya halálhírét - olyan kegyetlenül és ridegen -, az volt az a pillanat, amikor egyszerűen már nem bírtam tovább.
            Ruby a szájához emeli a kezemet, és a kézfejemhez nyomja az ajkát. A szívem gyorsabban kezd verni, és remegés fut végig a testemen. Az érintése olyan jó érzés, még ha a gyengédsége meg is öl. Minden rossz és jó érzés egyszerre.
             A szüleim már gyerekkoromban belém nevelték, hogy ne mutassam ki az érzéseimet. Így ismerhetnek meg mások, és egy bizonyos ponton meg tudnak ítélni. Amint gyengeséget mutatsz, sebezhetővé teszed magad - és ezt egy nagyvállalat ügyvezető igazgatójaként nem engedheted meg magadnak. De nem készítettek fel egy ilyen helyzetre. Mit csinálsz, ha tizennyolc évesen elveszíted az édesanyádat? Számomra csak egy válasz volt: megpróbálod elnyomni az igazságot alkohollal és drogokkal, és úgy teszel, mintha meg sem történt volna.
            De most, hogy Ruby velem van, nem vagyok benne biztos, hogy így tovább tudok élni. Hagyom, hogy a tekintetem végigvándoroljon az arcán: a kissé zilált haján át a nyakáig. Pontosan emlékszem, milyen érzés volt az ajkaimat a torkának puha bőréhez nyomni. Milyen elsöprő érzés volt átölelni őt. Benne lenni.
            Most ugyanolyan szomorúnak tűnik, mint amilyennek én érzem magam. Nem tudom, hogy csak az anyámra gondol-e, vagy arra, hogy mennyire megbántottam őt.
           De egy dolgot biztosan tudok: Ruby nem érdemelte meg, ahogy bántam vele. Mindig azt éreztette velem, hogy bármire képes vagyok. És nem számít, mi történt... Nem lett volna szabad hagynom, hogy Elaine megcsókoljon, csak azért, hogy bebizonyítsam magamnak és mindenki másnak, hogy egy érzéketlen seggfej vagyok, akit semmi sem érdekel - még a saját anyja halála sem. Rubyt így eltaszítani magamtól gyávaság volt. És ez volt a legnagyobb hiba, amit valaha is elkövettem az életemben.
            - Sajnálom - mondom rekedten. A torkom olyan, mintha berozsdásodott volna, és nagy erőfeszítésembe kerül, hogy megszólaljak. - Nagyon sajnálom, amit tettem.
            Ruby egész teste megmerevedik. Percek telnek el anélkül, hogy megmozdulna. Azt hiszem, még a légzése is elállt.
            - Ruby...
            Csak a fejét rázza. - Ne csináld. Nem ezért vagyok itt.
            - Tudom, mekkora hibát követtem el, én -
            - James, hagyd abba - suttogja sürgetően.
            - Tudom, hogy nincs okod megbocsátani nekem. De én ...
            Ruby keze megremeg, ahogy elhúzza az enyémtől. Aztán feláll az ágyról. Először kisimítja a pulóverét, aztán megigazítja a frufruját. Mintha vissza akarná állítani a rendezett külsejét, azt, amivel két évig észrevétlen marsdt. De ehhez túl sok minden történt közöttünk. Nincs semmi, ami újra láthatatlanná tehetné őt számomra.
            - Ezt most nekem nem megy, James - motyogja - - Sajnálom.
            A következő pillanatban átmegy a szobámon. Nem fordul vissza hozzám, és nem néz rám, ahogy elhagyja a szobámat, és csendesen becsukja maga mögött az ajtót.
            Összeszorítom a fogaimat, ahogy a szemem mögé visszatér az égő érzés, és a vállaim újra remegni kezdenek.