Save You (Maxton Hall, #2)

2

Ruby

Ember megint kopogtat az ajtómon.
    Bárcsak lenne erőm elküldeni. Megértem, hogy aggódik, de most egyszerűen nincs kedvem bármit is csinálni vagy beszélgetni bárkivel is. Még akkor sem, ha az a valaki a nővérem.
      - Ruby, Lin van a vonalban.
      Homlokomat ráncolva húzom le a takarót az arcomról, és megfordulok. Ember áll az ágyam előtt, kinyújtott kezében egy telefont tartva. Összehúzom a szemem. Ez az én telefonom. És Lin neve világít a kijelzőn.
    - Elvetted a mobilomat? - kérdezem tompán. Érzem, hogy mélyen legbelül felháborodok, de az érzés épp olyan gyorsan el is tűnik, ahogy jött. Az elmúlt napokban a testem olyan volt, mint egy fekete lyuk, amely elnyelte az összes érzésemet, mielőtt még esélyük lett volna elérni engem.
       Már semmi sem jut el hozzám, nincs kedvem semmit sem csinálni. Minden alkalommal, amikor felkelek az ágyból, úgy érzem, mintha egy maratont futottam volna, és három napja nem mentem le a lépcsőn. Amióta a Maxton Hallba járok, egyetlen napot sem hagytam ki az órákból, de már a gondolat is nyomasztó, hogy lezuhanyozzak, felöltözzek, és hat-tíz órán keresztül emberek között legyek. Arról nem is beszélve, hogy nem bírtam elviselni, hogy Jamest lássam. Valószínűleg összeesnék a látványától. Vagy sírva fakadnék.
       - Mondd meg neki, hogy majd visszahívom - motyogom. A hangom reszelős, mert olyan keveset beszéltem az elmúlt napokban.
        Ember nem tágít. - Most kellene beszélned vele.
       - De most nem akarok beszélni vele. - Csak egy kis időt akarok, hogy talpra álljak. Három nap nem elég idő, hogy szembenézzek Linnel és a kérdéseivel. Szerdán csak egy rövid üzenetet írtam neki. Nem tudja, mi történt pontosan köztem és James között Oxfordban, és jelenleg nincs erőm elmondani neki. Vagy azt, ami utána történt. Szeretném elfelejteni az egész múlt hetet, és úgy tenni, mintha minden olyan lenne, mint régen. Sajnos ez nem lehetséges, amíg még az ágyból sem tudok kikelni.
        - Kérlek, Ruby - mondja Ember, és sürgetően rám néz. - Nem tudom, miért vagy ilyen szomorú, és miért nem akarsz beszélni róla, de ... Lin most mesélt el valamit. És szerintem tényleg beszélned kellene vele.
         Fintorogva nézek Emberre, de amikor látom az elszánt tekintetét, tudom, hogy vesztettem. Nem hagyja el a szobámat, amíg nem beszéltem Linnel. Túlságosan hasonlítunk egymásra bizonyos dolgokban, és a makacsság határozottan ezek közé tartozik.
        Lemondóan nyújtom a kezem, és átveszem a telefont.
        - Lin?
        - Ruby, szívem, tényleg beszélnünk kell.
       A hangja elárulja, hogy tudja.
         Tudja, hogy mit tett James.
         Tudja, hogy két kézzel tépte ki a szívemet, csak azért, hogy a padlóra dobja és eltapossa.
          És ha Lin tudja, akkor biztos vagyok benne, hogy az iskola többi tagja is tudja.
          - Nem akarok Jamesről beszélni - nyögöm ki. - Soha többé nem akarok róla beszélni, oké?
          Lin egy pillanatra elhallgat. Aztán vesz egy mély lélegzetet. - Ember mondta, hogy szerda este elmentél Lydiával.
           Nem szólok semmit, csak a szabad kezemmel a takaróm szegélyét babrálom.
           - Akkor tudtad meg?
            Hangtalan nevetést eresztek el. - Mit tudtam meg? Hogy egy seggfej?
            Lin felsóhajt. - Lydia tényleg nem mondott neked semmit?
           - Mit mondott volna nekem? - kérdezem tétován.
            - Ruby ... Láttad a korábbi üzenetemet?
            Lin hangja olyan óvatos, hogy hirtelen egyszerre érzem a hideget és a forróságot. Szárazon nyelek egyet. - Nem ... szerda óta nem néztem rá a telómra.
             Lin vesz egy mély lélegzetet. - Akkor még tényleg nem tudod.
            - Mit nem tudok még?
            - Ruby, ülsz?
            Felülök az ágyban.
            Senkitől nem kérdezed ezt a kérdést, hacsak nem történt valami egészen szörnyű. Hirtelen James és Elaine képét, ahogy drogosan fekszenek a medencében, egy sokkal borzalmasabb kép váltja fel. James, aki balesetet szenvedett és megsérült. James a kórházban fekszik.
            - Mi folyik itt? - krákogom.
            - Cordelia Beaufort múlt hétfőn meghalt.
            Egy pillanatba telik, mire felfogom, hogy Lin mit mondott.
            Cordelia Beaufort múlt hétfőn halt meg.
            Elviselhetetlen csend támad közöttünk.
            James anyja halott. Hétfő óta.
            Emlékszem a meghitt csókjainkra, a kezére, ahogy nyugtalanul végigsimít meztelen testemen, a mindent elsöprő érzésre, amikor bennem volt.
            Lehetetlen, hogy James már tudta azon az éjszakán. Még ő sem olyan jó színész. Nem, neki és Lydiának szerdán maguktól kellett rájönniük.
            Hallom, ahogy Lin beszél, de nem tudok a szavaira koncentrálni. Túlságosan lefoglal az a gondolat, hogy vajon tényleg lehetséges-e, hogy Mortimer Beaufort két napig nem mondta el a gyerekeinek, hogy meghalt az anyjuk. És ha így volt - milyen szörnyen érezhette magát James és Lydia, amikor szerdán hazaérkeztek, és megtudták?
            Emlékszem Lydia duzzadt, vörös szemére, amikor az ajtómhoz lépett, és megkérdezte, hogy James velem van-e. Az üres és érzelemmentes tekintetre, ahogy James rám nézett. És a pillanatra, amikor beugrott a medencébe, és mindent tönkretett, ami előző este történt köztünk.
           Fájdalmas lüktetés terjed szét a testemben. Elveszem a telefonomat a fülemtől, és bekapcsolom a hangszórót. Aztán végigkattintom az üzeneteimet. Megnyitom az előzményeket, amelyek egy ismeretlen szám alatt jelennek meg. Három olvasatlan üzenet nyílik meg:
            Ruby. Nagyon sajnálom. Mindent meg tudok magyarázni neked.
            Kérlek, gyere vissza Cyrilhez, vagy mondd meg, hol vagy, hogy Percy felvehessen.
            Anyánk meghalt. James teljesen kiborult. Nem tudom, mit tegyek.
            - Lin - suttogom. - Ez tényleg igaz?
            - Igen - suttogja Lin. - Korábban kiment egy sajtóközlemény, és alig fél perccel később már mindenhol megjelent a hír.
            Ismét csend terjeng közöttünk. Egyszerre ezernyi gondolat kavarog a fejemben. Úgy tűnik, már semminek sincs értelme. Semminek, kivéve ennek az egyetlenegy érzésnek, ami olyan hirtelen és hevesen tör rám, hogy a következő szavak csak úgy előtörnek belőlem: - Látnom kell őt.
    
          Először látom a Beaufort-birtokot körülvevő szürke kőfalat. Egy hatalmas vaskapu zárja el a felhajtót, és egy tucatnyi ember kamerákkal és mikrofonokkal a kezükben tolong előtte.
            - Micsoda patkányok - motyogja Lin, és néhány méterrel előttük leállítja az autóját. A riporterek azonnal mozgásba lendülnek, és felénk rohannak.
            Lin előrehajol, és megnyomja a gombot, amely belülről zárja az autó ajtaját. - Hívd Lydiát, hogy nyissa ki a kaput.
            Annyira hálás vagyok, hogy ebben a pillanatban mellettem van, és tiszta a feje. Egy másodpercnyi habozás nélkül megkérdezi, hogy elvigyen-e, és alig fél órával a telefonbeszélgetésünk után már a házam előtt áll. Minden kétségem Lin és az én barátságom mélységével kapcsolatban abban a pillanatban semmivé foszlott.
            Kiveszem a zsebemből a telefont, és felhívom a számot, amely az elmúlt napokban többször is kapcsolatba lépett velem.
            Néhány másodpercbe telik, mire Lydia felveszi a telefont.
            - Halló? - A hangja ugyanolyan orrhangon szól, mint szerda este, amikor együtt mentünk Cyrilhez.
            - A házad előtt állok. Kinyitnád esetleg a kaput? - kérdezem, miközben egyik karommal próbálom eltakarni az arcomat. Nem tudom, hogy ez meghozza-e a kívánt hatást. A riporterek most közvetlenül Lin autója mellett állnak, és olyan kérdéseket kiabálnak felénk, amelyeket nem értek.
            - Ruby? Mi...?
            Valaki dörömbölni kezd az ablaküvegemen. Lin és én hevesen összerezzenünk.
            - Lehetőleg minél hamarabb?
            - Várj egy percet - feleli Lydia, majd leteszi a telefont.
            Körülbelül fél percbe telik, mire a kapu kinyílik, és valaki a kocsink felé tart. Csak akkor ismerem fel, amikor az illető már csak néhány méterre van tőlünk.
            Percy az.
            A sofőr látványa megdobogtatja a szívemet. Figyelmeztetés nélkül törnek fel bennem az emlékek. Egy londoni nap emlékei, ami szépen kezdődött, de rosszul végződött. És egy éjszakáról, amikor James odaadóan vigyázott rám, mert a barátai szemétül viselkedtek, és belelöktek egy medencébe.
          Ellöki magát a riporterek mellett, és int Linnek, hogy húzza le az ablakot.
           - Hajtson át a kapun a ház elé, kisasszony. Ezek az emberek szabálysértést követnek el, ha belépnek az ingatlan területére. Nem fogják követni önt.
            Lin bólint, és miután Percy félreállíttatja a riportereket, bekormányozza a kocsit a burjánzó birtokra. A felhajtó valójában inkább egy országútra hasonlít a szélességét és hosszát tekintve, és egy parkszerű, faggyal borított zöld terület vesz körül. A távolban egy nagy házat is ki tudok venni: téglalap alakú, kétemeletes és több oromzatból áll. A szürke palából készült kontytető ugyanolyan lehangoló, mint a téglából épült, de gránittal burkolt homlokzat többi része. A ház által sugallt sivárság ellenére már első pillantásra látszik, hogy jómódú emberek laknak benne. Szerintem illik Mortimer Beauforthoz, mert ridegnek és masszívnak tűnik. De Lydiát és Jamest nehezen tudom elképzelni benne.
              Lin végighajt az autóval az előkerten, és megáll a ház oldalánál, a garázs bejárata előtt parkoló fekete sportkocsi mögött.
            - Szeretnéd, ha bemennék veled? - kérdezi, és én bólintok.
            A levegő jeges, amikor kiszállunk, és gyorsan a bejárati lépcső felé sétálunk. Közvetlenül az első lépcsőfok előtt megragadom Lin karját. A barátnőm felém fordul, és kérdőn néz rám.
            - Köszönöm, hogy elhoztál ide - mondom lélegzetvisszafojtva. Nem tudom, mire számítsak ebben a házban. A tény, hogy Lin velem van, elveszi a félelmem egy részét, és hihetetlenül jót tesz nekem. Három és fél hónappal ezelőtt ez még elképzelhetetlen lett volna - akkoriban szigorúan elkülönítettem a magánéletemet az iskolai élettől, és alig mondtam el Linnek valami személyeset. Ez mind megváltozott. Különösen James miatt.
             - Ez magától értetődő. - A kezemért nyúl, és gyorsan megszorítja.
            - Köszönöm- suttogom újra.
            Lin bólint, majd felsétálunk a lépcsőn. Lydia kinyitja az ajtót, mielőtt még becsengethetnénk. Még mindig ugyanolyan zaklatottnak tűnik, mint három nappal ezelőtt. És most már tudom, miért.
            - Sajnálom, Lydia - mondom.
            Erősen beharapja az alsó ajkát, és a padlóra szegezi a tekintetét. Abban a másodpercben nem érdekel, hogy valójában nem ismerjük egymást olyan jól, és nem is állunk közel egymáshoz. Felbotorkálok az utolsó lépcsőfokon, és megölelem. A teste remegni kezd, amint átkarolom, és nem tudok nem gondolni a szerdára. Ha tudtam volna, mi történt, és mennyire rosszul érzi magát, semmiképp sem hagytam volna egyedül.
            - Annyira sajnálom - suttogom újra.
            Lydia a pulóverembe fúrja az ujjait, és az arcát a kulcscsontomba temeti. Szorosan átölelem és simogatom a hátát, miközben érzem, ahogy a könnyei átitatják a pulóveremet. El sem tudom képzelni, mi játszódhat le benne ebben a pillanatban. Ha az én anyukám meghalna... nem tudom, hogyan élném túl.
            Közben Lin csendben becsukja a bejárati ajtót. A tekintete találkozik az enyémmel, amikor megáll tőlünk néhány méterre. Ugyanolyan kétségbeesettnek tűnik, mint amilyennek én érzem magam.
            Egyszer csak Lydia elszakad tőlem. Mélyvörös foltok terültek el az arcán, a szeme vörös és üveges. Felemelem a kezem, és félresöprök néhány nedves hajszálat az arcáról.
            - Tehetek valamit érted? - kérdezem óvatosan.
            Megrázza a fejét. - Csak gondoskodj róla, hogy a bátyám újra önmaga legyen. Teljesen magán kívül van. Én... - A hangja reszelős és rekedt a sok sírástól, és meg kell köszörülnie a torkát, mielőtt folytatni tudná. - Még sosem láttam őt ilyennek. Tönkreteszi magát, és én egyszerűen nem tudom, hogyan segíthetnék rajta.
            A szívem fájdalmasan dobogni kezd a szavaira. Ellenállhatatlan vágyat érzek arra, hogy lássam Jamest, és átöleljem, mint Lydiát - még akkor is, ha félek a találkozástól.
            - Hol van?
            - Cyril és én bevittük a szobájába. Korábban elájult.
            Összerezzenek a szavaira.
            - Odavihetlek, ha szeretnéd - folytatja, és a legfelső emeletre vezető kanyargós lépcső felé biccent. Lin felé fordulok, de a barátnőm megrázza a fejét. - Inkább itt várok. Te menj csak.
            - A fiúk a társalgó hátsó részében vannak, ha csatlakozni akarsz hozzájuk. Egy perc múlva csatlakozom hozzájuk - mondja Lydia, és az előcsarnok másik oldalára mutat, ahonnan egy folyosó vezet a ház hátsó részébe. Csak most veszem észre a halk zenét, ami mintha onnan jönne. Lin egy pillanatig habozik, de aztán bólint.
             Lydia és én együtt megyünk fel a széles, sötétbarna falépcsőn. Észreveszem, hogy a Beaufort-ház sokkal barátságosabbnak tűnik, mint amilyennek kívülről látszik. Az előszoba világos és hívogató. A falakon nem lógnak családi fotók, mint otthon, de legalább nincsenek aranykeretezett olajfestmények évszázadok óta halott családtagokról, mint Cyriléknél. A képek itt színesek és impresszionisták, és még ha nem is tesznek különösebben személyes benyomást, kellemes hangulatot árasztanak.
            Az emeletre érve egy sötétebb van és olyan hosszú folyosóra kanyarodunk, hogy nem tudok nem elgondolkodni azon, mi rejtőzik az összes ajtó mögött, ami mellett elhaladunk. És hogyan lehetséges, hogy itt csak egyetlen család lakik.
           - Itt vagyunk - motyogja hirtelen Lydia, és megáll egy nagy ajtó előtt. Egy pillanatig mindketten bámuljuk, aztán felém fordul. - Tudom, hogy sokat kérek, de van egy olyan érzésem, hogy most nagy szüksége van rád.
            Alig tudom rendezni a gondolataimat és az érzéseimet. A testem mintha tudná, hogy James van az ajtó mögött - mágnesként vonzódom hozzá. És bár nem vagyok benne biztos, hogy tudok-e segíteni neki úgy, ahogy Lydia reméli, mégis ott akarok lenni mellette.
            Lydia megérinti a karomat. - Ruby ... James és Elaine között nem volt semmi más, csak az a csók.
            Megmerevedek.
            - James rögtön utána kijött a medencéből, és összeesett egy karosszékben. Tudom, hogy kegyetlen tud lenni, de ...
            - Lydia - szakítom félbe.
            - ... nem volt önmaga.
            Megrázom a fejem. A Nem ezért jöttem ide.
            Most nem tudok emiatt aggódni. Mert ha igen - ha megengedem magamnak, hogy Jamesre és Elaine-re gondoljak -, a düh és a csalódottság eluralkodik rajtam, és akkor nem jutok be azon az ajtón.
            - Ezzel most nem tudok mit kezdeni.
            Lydia egy pillanatig úgy néz ki, mintha tiltakozni akarna, de végül csak sóhajt. - Csak azt akartam, hogy tudd.
            Aztán megfordul, és visszasétál a hosszú folyosón a lépcsőházba. Utána bámulok, amíg a lépcsőhöz ér, ahol hosszú fénycsóva vetül a drága szőnyegre. Amikor teljesen eltűnik a látómezőmből, visszafordulok az ajtó felé.
            Nem hiszem, hogy életemben valaha is olyan nehéznek találtam volna bármit is, mint a kilincsért való nyúlást. Hűvösnek érzem az ujjaim alatt, és végigfut a hátamon a hideg, ahogy tétován elfordítom, és kinyitom az ajtót.
            Lélegzetvisszafojtva állok James szobájának küszöbén.
            A szobának magas a mennyezete, és szinte biztos, hogy akkora, mint a mi kis sorházunk egész legfelső emelete. Jobbra tőlem egy íróasztal, előtte egy barna bőrfotel. Balra tőlem polcok húzódnak a fal mentén, tele könyvborítókkal, jegyzetfüzetekkel, közöttük néhány művészi figura, amelyek emlékeztetnek azokra, amelyeket még a Beaufort vállalatnál láttam. Az ajtón kívül, amelyen épp most léptem be, még két másik ajtó is van a szoba két oldalán. Tömör fából készültek, és feltételezem, hogy az egyik a fürdőszobába vezet, a másik - valamivel kisebb - James gardróbjába. A szoba közepén egy társalgórész található, egy kanapéval, egy perzsaszőnyegen álló dohányzóasztallal és egy karosszékkel.
            Óvatosan átmegyek a szobán. A szoba másik oldalán, közvetlenül az ajtóval szemben egy franciaágy áll. Az ágy két oldalán nagy ablakok vannak, de a függönyök szinte teljesen be vannak húzva, így csak két keskeny fénycsík vetül a padlóra.
             Egyből kiszúrom Jamest.
            Az ágyban fekszik, testének nagy részét sötétszürke takaró takarja. Óvatosan közelítem meg, amíg meg nem látom az arcát.
            Levegőért kapkodok.
            Azt hittem, James alszik ... de a szeme nyitva van. És a tekintete jeges borzongást küld végig a gerincemen.
            James szeme - általában olyan kifejező - most élettelen. Az arca teljesen üres.
            Újabb lépést teszek felé. Nem reagál, nem adja jelét, hogy észrevette volna a jelenlétemet. Ehelyett egyenesen keresztülbámul rajtam. Pupillái természetellenesen tágak, és az alkohol szaga nehézkesen száll a levegőben. Nem tehetek róla, de eszembe jut a szerda este, de visszaszorítom az emléket. Nem azért jöttem ide, hogy a sértett érzéseimen gondolkodjak. Azért jöttem ide, mert James elvesztette az anyját. Senkinek sem szabadna egyedül keresztülmennie ilyesmin. Főleg nem olyasvalaki, akivel ennyire törődöm - mindezek ellenére is.
            Minden további nélkül áthidalom a köztünk lévő utolsó távolságot, és óvatosan leülök az ágy szélére.
            - Szia, James - suttogom.
            Összerezzen. A következő pillanatban kissé felém fordítja a fejét. A szeme alatt sötét karikák vannak, és a haja tincsenként tapad a homlokára. Az ajkai szárazak és néhol kicserepesedtek. Úgy néz ki, mintha napok óta alkoholon élne.
            Amikor megcsókolta Elaine-t csak rosszat kívántam neki. Azt kívántam, hogy valaki úgy bántsa őt, ahogy ő bántott engem. Bosszút kívántam az összetört szívemért. De most, hogy ilyen összetörve látom, nem adom meg azt az elégtételt, amit reméltem. Éppen az ellenkezője a helyzet. Inkább úgy érzem, mintha az ő fájdalma rám zúdulna, és magával rántana a mélybe. Elhatalmasodik rajtam a kétségbeesés, mert nem tudom, mit tehetnék érte. Minden szó, ami ebben a pillanatban eszembe jut, értelmetlennek tűnik számomra.
             Óvatosan felemelem a kezem, és lesöpröm James homlokáról a vöröses-szőke hajtincseket. Ujjbegyeimet finoman végigsimítom az arcán, és tenyeremet hideg arcára helyezem. Olyan érzés, mintha valami végtelenül törékeny dolgot tartanék a kezemben.
            Összeszedem minden bátorságomat, lehajolok hozzá, és a homlokára nyomom az ajkaimat.
            James lélegzete elakad.
            Egy pillanatra megdermedünk ebben a helyzetben, egyikünk sem mer megmozdulni.
            Aztán újra felülök, és visszahúzom a kezemet.
            A következő másodpercben James megragad a csípőmnél fogva. Belemélyeszti az ujjait, és előrezuhan a karjaimba. Annyira megijedek a hirtelen mozdulattól, hogy megdermedek. James átkarol, és a nyakamba temeti az arcát. Egész testét mély zokogás rázza meg.
            Én is átkarolom, és szorosan átölelem. Ebben a pillanatban semmit sem tudok mondani. Nem tudom átérezni a veszteségét, és nem is akarok úgy tenni, mintha át tudnám.
             Amit tehetek az az, hogy most itt vagyok mellette. Megsimogathatom a hátát és osztozhatok a könnyeiben. Együtt érezhetek vele, és ráébreszthetem, hogy nem kell egyedül végigcsinálnia ezt az egészet, bármi is történt köztünk.
            És ahogy James a karjaimban sír, rájövök, hogy teljesen félreismertem a helyzetet.
            Azt hittem, hogy azok után, amit velem tett, egyszerűen kizárhatom az életemből. Azt reméltem, hogy a lehető leggyorsabban túljutok rajta. De most, hogy rájöttem, mit tesz velem is a fájdalma, tudom, hogy ez egyhamar nem fog megtörténni.