Save You (Maxton Hall, #2)

10

Lydia

             A karácsonyi szünet utáni hétfőn Jamesnek és nekem vissza kell mennünk az iskolába. Apa azt mondja, hogy alig egy hónap után ideje visszatérni a normális kerékvágásba. De a helyzet otthon minden, csak nem normális. Anya nélkül, aki előtte összetartott minket, a közös vacsorák apával tiszta kínszenvedésnek számítanak. James és köztem pedig még mindig feszült a légkör. Alig beszélgetünk, és az idő nagy részében kerüljük egymást. Pedig általában ő az, akinek a közelében a legjobban érzem magam.
            Most mindketten szótlanul nézünk ki az ablakon, miközben Percy az iskolába visz minket. Megint vissza kell mennem. Kolosszális időpocsékolásnak érzem. Elvégre már tudom, hogy nem fogok egyetemre menni, még ha az érettségi vizsgákat még meg is tudom írni. Akkor mi értelme van?
           Miután Percy megáll a Maxton Hall bejárata előtt, lehúzza a válaszfalat, és felénk fordul. - Minden rendben?
            Szótlanul bólintok, és megpróbálok mosolyogni. Néha elgondolkodom, vajon még mindig ugyanúgy nézek-e ki, mint régen? Mielőtt mindez megtörtént.
            - Ha bármi történne - mondja halk, nyugodt hangon -, készenlétben vagyok. Ha pedig riporterek bukkannának fel, lépjenek kapcsolatba az igazgatóval. Ő tudja, mi folyik itt, és gondoskodik róla, hogy ne zaklassák Önöket.
            A szavai szinte úgy hangzanak, mintha bemagolta volna őket.
            Már egy ideje gyanítom, hogy Percy nem viseli olyan könnyen a dolgokat anya nélkül, mint ahogyan azt elhiteti velünk. Elvégre több mint húsz éve ismerte őt. Már ritkán viccelődik, és néha, amikor úgy érzi, hogy nem figyelnek rá, olyan szomorúnak és elveszettnek tűnik, hogy fáj ránézni.
            - Rendben - mondom, és két ujjamat a homlokomhoz emelve elköszönök.
            Percy fáradtan mosolyog rám, mielőtt James felé fordulna. - Vigyázzon a húgára, Mr Beaufort.
            James pislog és körbenéz. Az arckifejezése azonnal megmerevedik, amikor rájön, hogy már az iskolán kívül vagyunk. Újabb szó nélkül felkapja a táskáját, és kinyitja az ajtót. Bocsánatkérő pillantást vetek Percyre, mielőtt követném Jamest kifelé. Már félúton jár a parkoló felé, amikor utolérem. A főbejárat lépcsőjén várakozik Cyril, Alistair, Kesh és Wren.
            - Beaufort! - Wren kinyújtja az öklét, és szélesen vigyorog. - Épp ideje volt, hogy újra felbukkanj.
            James kissé felhúzza a szája egyik sarkát, és az öklét Wren öklének csapja.
            - Nem ugyanaz nélküled - mondja Kesh, és mindkét kezébe veszi James arcát. Barátságosan megpaskolja az arcát.
            Közben Cyril odajön hozzám és megölel. - Lydia - motyogja a hajamba. Nagyot nyelek. Az illata annyira ismerős, hogy legszívesebben így maradnék vele az egész iskolai nap hátralévő részében. De mivel ez nem jöhet szóba, óvatosan elhúzódom tőle.
            - Jó reggelt - mondom fáradtan.
            Cyril jeges kék tekintete kérdőn siklik végig az arcomon. Végül átkarolja a vállamat, és a többiekkel együtt felsétálunk a lépcsőn, majd belépünk a Maxton Hall hatalmas kétszárnyú ajtaján.
            A barátaink furcsa alakzatot alkotnak körülöttünk, feltehetően azért, hogy megvédjenek minket az osztálytársaink kérdéseitől, de erre nincs szükség. Senki sem közelít felénk. James a válla fölött rám pillant, és pontosan ugyanúgy reagálunk. Kihúzzuk magunkat, és végigsétálunk az iskolán, ahogy mindig is tettük.
            A gyűlés szokás szerint elhúzódik, és egy ponton megfájdul a nyakam az egyenesen előre bámulástól. A hátsó sorban ülünk, és nem telik el úgy egy perc, hogy valaki ne fordulna meg és ne suttogna a mellette ülőnek. Nem veszek róluk tudomást. Csak akkor veszek mély levegőt, amikor Lexington befejezettnek nyilvánítja a megbeszélést, és elhagyjuk a Boyd Hallt.
            - Hallottátok? - kérdezi Alistair, miközben felsétálunk a főépület lépcsőjén. - George összetörte a kocsiját a tizennyolcadik születésnapja utáni napon.
            - Melyik George? - kérdezem.
            - Evans - válaszol egyszerre Wren és Alistair. - Tudod, a futballcsapat kapitánya?
            - Ah. Történt vele valami?
            - Csak egy karcolás volt a homlokán. Annak az átkozott idiótának több szerencséje van, mint esze.
            - Ó, és Jessalynnek volt egy kis dolga Henryvel Cyril buliján. Úgy tűnik, elaludt a dolog közepén - folytatja Wren a beszámolót.
            - Akkor gondolom, a szex nem volt túl lehengerlő - mondja James szárazon.
            Mindenki meglepetten néz rá. Ugyanúgy hangzott, mint máskor - unottan, egy csipetnyi arroganciával a hangjában. Majdnem olyan, mint a régi James.
            - Nos, hogy őszinte legyek - szakítja meg a csendünket Cyril. - Egyszer én is majdnem elaludtam közben.
            - Cyril. - Kissé undorodva grimaszolok. Annak ellenére, hogy a múltban többször is ágyba bújtam vele, igazán nem akarok erre gondolni. - Túl sok az információ.
            - A te érdekedben remélem, hogy részeg voltál - mondja James.
            Cyril elvigyorodik. - Nem csak az.
            - Srácok, a suliban vagyunk. Nem lehetne talán egy kicsit korhatárosabb a beszélgetés? - javaslom.
            Alistair felhúzott szemöldökkel fordul felém. Kirázza aranyló fürtjeit a homlokából, és hátrál néhány lépést. - Lydia Beaufort és a korhatár? Rosszabb vagy, mint mi mindannyian együttvéve.
            - Nos. Nem mondanám, hogy rosszabb, mint James - töpreng hangosan Kesh.
            - Vagy mint én - Wren összevonja a szemöldökét.
            - Ti osztoztok a második helyen a listán - Alistair oldalba könyököl, és Wren elereszt egy nevetést.
            Vigyorogva megrázom a fejem. Imádom a fiúkat, amiért teljesen normálisan viselkednek. Szinte úgy érzem, mintha semmi sem változott volna. Emellett elvonja a figyelmemet, és pont erre van most szükségem. Az első hétfői órám ebben a félévben Grahammel lesz, és a gondolat, hogy milyen lesz találkozni, idegessé tesz. Nem beszéltem vele azóta a szörnyű telefonhívás óta, amit nem sokkal anya halála után kaptunk.
            Azt reméltem, hogy az iránta való vágyakozásom idővel enyhülni fog, de ennek éppen az ellenkezője igaz. Napról napra jobban fáj, és az egyetlen vigasz az elmúlt hetekben az volt, hogy nem kellett látnom Grahamet is. Ennek a türelmi időnek most vége.
            Mielőtt elbúcsúzunk az osztályterem előtt, James alaposan végigmér. Még mindig nehezen tudom megfejteni, mire gondol, de az aggodalom szikrája a szemében nem kerüli el a figyelmemet. Bár napok óta nem beszéltünk, tudja, mennyire rettegek attól a pillanattól, hogy ismét szembe kell néznem Grahammel.
             - Most már menj - morogom.
            James egy pillanatig rám néz, aztán bólint. - Jelentkezz, ha bármire szükséged van - motyogja Cyril, és újra átölel. - Ebédidőben találkozunk.
             Lehunyom a szemem, és hagyok magamnak néhány másodpercet, hogy kiélvezzem az érzést, hogy átölelnek, és nem vagyok egyedül. Leválik rólam, és egy lépést tesz oldalra.
            És akkor meglátom Grahamet.
            Pont a fiúk mögött áll, elzárva az utat az osztályterem felé. A haja kissé hullámos és kicsit hosszabb, mint amire emlékszem. Kockás inget visel egy kardigán alatt, és egy hatalmas halom papírt tart a kezében. Átnéz a Cyril és James feje közötti résen, és aranybarna tekintete, amely mindig is megbabonázott, pont rám szegeződik.
            Borzongás fut végig a testemen. A pillanat megdermedni látszik, és nem merek megmozdulni, mert félek, hogy elveszítem a nyugalmamat. De hirtelen Graham elszakítja rólam a tekintetét, és helyette Cyrilre néz. Olyan kifejezés ül ki az arcára, amilyet még sosem láttam rajta. A megkönnyebbülés és a hidegség keveréke, amit nem értek, és nem tudom kategorizálni.
- Gyertek - mondja James, aki ide-oda nézett köztem és Graham között. A folyosó irányába biccent, ahol neki és a többieknek épp órájuk lesz. A fiúk felemelik a kezüket búcsúzóul, majd távoznak.
Most egyedül állok Grahammel a folyosón. A papírlapokat ide-oda mozgatja a karjában, mintha rendezni próbálná őket, de a kupac nem is lehetne rendezettebb. A tekintetünk újra találkozik.
- Lydia... - mondja rekedten, és olyan szomorú a hangja, hogy összeszorul a torkom.
Megrázom a fejem. - Ne.
Aztán megfordulok, besétálok az osztályterembe, és leülök a helyemre. Az előttem lévő  faasztalt bámulom az egész kilencven perc alatt, hogy ne kelljen előre néznem.