Save You (Maxton Hall, #2)

6

Ruby

A karácsony a kedvenc ünnepem.
Imádom a pazar díszeket, amelyek az egész világot csodavilággá változtatják. Szeretem a jó ételeket, a zenét, a filmeket - és persze a karácsonyi süteményeket. Imádok ajándékokat választani vagy készíteni a családomnak, majd szeretettel becsomagolni őket. Általában a karácsony előtti időszak varázslatosnak tűnik - mintha a Télapó, Jack Frost vagy valami más alak varázsport szórna a világra.
Idén minden másképp van.
Nos, nem. Idén minden pontosan ugyanolyan. Csak én vagyok más.
Egyáltalán nem élvezem az előkészületeket, mert állandóan Jamesre gondolok. Próbálom elterelni a figyelmemet, és nem rá gondolni, de nem megy. Minden, ami az elmúlt félévben történt, szomorú filmként játszódik le újra és újra a fejemben, ezért inkább elmegyek sétálni, hogy kitisztuljon a fejem.
Vannak napok, amikor legszívesebben ki sem mozdulnék az ágyamból, és azt kívánom, bárcsak képes lennék az időutazásra. Szeretnék újra egy olyan világban élni, ahol Maxton Hallban senki sem tudja a nevemet, legkevésbé James. Néha éjszaka az ágyban fekszem, és nézegetem a képet, amin éppen nevet, vagy a halloweeni parti meghívóját, amelyen együtt vagyunk. Emlékszem az ujjai tapintására a kezem körül. A csókjaira. A lágy hangjára, ahogy a nevemet suttogja.
Az ünnepek több mint kényelmesek számomra. Legalább lehetőséget ad arra, hogy némi távolságot tartsak köztem és Maxton Hall között. Mert bár James csak a következő félévben tér vissza a suliba, minden sarkon, ahová befordulok, és minden szobába, ahová belépek, elfog a pánik, hogy talán ott áll. És ezzel nem tudnék megbirkózni. Még nem.
Szerencsére a családom nagyon jól el tudja terelni a figyelmemet. Anya és apa civakodnak a konyhában, és naponta legalább egyszer szükségük van arra, hogy én döntsem el, hogy az anya által sütött kekszek ízletesebbek-e az apa által hozzáadott egzotikus fűszerekkel vagy anélkül. A korábbi években legtöbbször anya oldalán álltam, de meglepődve tapasztalom, hogy ezúttal én is apa kreációit tudom előnyben részesíteni.
Ember az idő többi részét azzal tölti, hogy mindenféle más feladatot talál ki nekem. Vagy kétezer fotózást csinálunk a blogja számára, és biztos vagyok benne, hogy a fotók fele azért nem sikerült, mert túlságosan remegtek az ujjaim a hidegben. Idén ő találta ki a családunk ajándékait is, ami általában a kedvenc feladatom karácsony előtt. Az ő ötletei nagyszerűek voltak: a nagyszüleink kaptak egy naptárat, amit családi fotókkal egészítettünk ki, anya pedig egy wellness kosarat kapott, amit mi magunk állítottunk össze. Apának Ember talált az apróhirdetések között egy szép új fűszertartót a hatvanas évekből, amit a korábbi tulajdonos némi alkudozás után mindössze tíz fontért adott el nekünk.
- Keményebb vagy mint gondoltam - mondja Ember, miközben a kis garázsunkban rögtönzött takarítást végzünk. Ember az orrát ráncolva távolítja el a pókhálókat a polc hátuljáról. - Talán újra kellene gondolnod a karriered.
Éppen újságpapírt terítek a padlóra, hogy rögtön nekiláthassunk a festésnek, és egy vigyort erőltetek az arcomra.
Egy apró, elgondolkodtató ránc képződik a szemöldökei között, ahogy fürkésző tekintettel néz rám.
- Nem akarsz végre beszélni velem?
- Miről? - válaszolom rekedten.
Rövid nevetést ereszt meg. - Arról, hogy miért viselkedsz úgy, mint egy robot? Mindenről, ami zavar téged?
Összerezzenek a szavaira. Addig a pillanatig Ember nem beszélt velem a viselkedésemről, hanem úgy tett, mintha normális lenne, hogy csak rendkívüli vészhelyzetben hagyom el a szobámat, és alig szólok egy szót bárkihez is. Nem szorongatott, és nem tett fel kérdéseket, amiért hihetetlenül hálás vagyok.
Úgy tűnik, ez a türelmi idő mostanra lejárt.
Nem tudja, hogy mi történt köztem és James között Oxfordban, arról nem is beszélve, hogy utána James megcsókolta Elaine-t. Úgy éreztem, hogy ezt az egészet magammal kell tisztáznom, mielőtt bárkivel is beszélnék róla. Az iskolai napok átvészelése már így is eleget kivett belőlem. De Ember nemcsak a nővérem, hanem a legjobb barátnőm is. Tudom, hogy megbízhatok benne. És talán itt az ideje, hogy ne egyedül cipeljem ezt a terhet.
Veszek egy mély lélegzetet. - Lefeküdtem Jamesszel.
Igazából nem ez volt az első dolog, amit mondani akartam, de oké.
Ember elejti a portanítóját. - Hogy mi?
Anélkül, hogy ránéznék, elkezdem kivenni a szájmaszkokat a csomagolásból, és megigazítom őket. Megrántom a gumiszalagokat, amelyek a fülek mögött rögzülnek.
- Egy nappal később egy másik lánnyal smárolt - mondom törékeny hangon. A szájmaszk fehér pántját bámulom, amikor Ember odajön hozzám, és letérdel mellém az újságpapírra. - Ruby - mondja halkan. Óvatosan a lapockáim közé helyezi a kezét, és érzem, hogy az utolsó védőfalam is leomlik.
Ember és én nem voltunk mindig ilyen közel egymáshoz, mint most. Csak apa balesete után kerültünk közelebb egymáshoz, amikor támogattuk egymást, amikor apa rosszul érezte magát, és dühös volt az egész világra. Bár meg tudtuk érteni őt, nem volt könnyű időszak ez számunkra. Csak együtt tudtuk átvészelni
Ami azóta összeköt bennünket, az semmi olyasmi, amit soha nem fogok más emberrel megtapasztalni. Ahogy Ember megszorítja a vállamat, a szavak csak úgy kiszakadnak belőlem. Mindent elmondok neki: a halloweeni buliról, James apjáról és az elvárásokról, amiket a fiával szemben támaszt, arról, hogy James mennyire szenved ettől a nyomástól, Oxfordról és mindarról, ami köztünk volt. Arról az éjszakáról, amikor Lydia eljött hozzánk, és elvitt Cyrilhez. Arról, hogy James kokózik, majd beugrik a medencébe. És Elaine Ellingtonról.
Miközben beszélek, az érzelmek széles skálája suhant át Ember arcán: együttérzés, felháborodás, szkepticizmus, izgatottság és végül szörnyű düh. Miután befejeztem, egy percig csak néz rám tágra nyílt szemmel, majd szó nélkül a karjába vesz, és szorosan átölel. Napok óta először nem érzek késztetést a sírásra. Ehelyett valami melegség árad szét bennem, ami letarolja viharos érzelmeimet, és úgy tűnik, legalább egy kicsit lecsillapítja őket.
- Egyszerűen nem tudom, hogy most mit tegyek - motyogom Ember vállának. - Egyrészt, annyira szörnyű, ami vele történt. Bárcsak ott lehetnék mellette. Másrészt viszont soha többé nem akarom látni őt. Azok után nem, amit velem tett. El akarok menni a házához, és ordítani vele, de nem tehetem, mert tudom, milyen szörnyű lehet most neki.
Ember elszakad tőlem, és mély levegőt vesz. Félresimítja a hajamat az arcomból és a fülem mögül. Aztán meleg kezével gyengéden végigsimít a fejemen. - Annyira sajnálom, Ruby.
Nagyot nyelek, és összeszedem minden bátorságomat, hogy kimondjam a következő szavakat. - Gyűlölöm őt ezért.
Ember zöld szeme tele van együttérzéssel és szeretettel. - Én is.
- Ugyanakkor azon tűnődöm, hogy szabad-e egyáltalán így éreznem.
A homlokát ráncolva megrázza a fejét. - Jogod van így érezni, Ruby. Úgy viselkedsz, mintha az ilyen helyzetekre fix szabályok lennének, pedig nincsenek. Azt érzel, amit érzel.
Döntésképtelenül hümmögök.
- És ha néha meg akarod pofozni Jamest, az teljesen jogos; függetlenül attól, hogy most éppen hogy érzi magát - folytatja Ember erőteljes hangon. - Nem függhetnek a te érzéseid az ő érzéseitől, csak azért, mert épp egy rossz helyzeten megy keresztül. Úgy viselkedik, mint egy seggfej, és szerintem rendben van, hogy ezt megmondod neki. Sőt az egész világnak el kellene mondanod.
Szükségem van egy pillanatra, hogy feldolgozzam Ember szavait. - Csak az az érzésem - kezdem végül lassan -, hogy semmi sem fog változni, akármilyen érzéseket engedek meg magamnak. Vagy az anyja miatt fáj, vagy azért, mert megcsalt. Ezért próbálok...
- ... egyáltalán nem érezni semmit- fejezi be helyettem a mondatot Ember.
Bólintok.
- Ez nem hangzik túl egészségesnek, Ruby.
A kezemet bámulom, miközben csend terjed szét közöttünk.
Hosszú idő után Ember felsóhajt. - Egyszerűen nem tudom elhinni, hogy tényleg ezt tette. Úgy értem, hallottam a hírnevéről, de ... Megrázza a fejét.
- Tényleg azt hittem, hogy valami rossz filmben kötöttem ki. Olyan volt, mintha... megváltozott volna.
- Ez szörnyen hangzik.
- Azt sem értem, miért nem jött egyszerűen hozzám. Bármiről beszélhetett volna velem. Mi ... - Tehetetlenül megvonom a vállam. Fogalmam sincs, mit tettem volna, ha James eljön hozzám. Mindenesetre mindez nem történt volna meg. Ebben biztos vagyok. 
- Szerintem aznap este nem a beszélgetésre vágyott - kezdi tétován Ember. - Nekem inkább úgy hangzik, mintha ettől függetlenül megpróbálta volna még jobban tönkretenni az életét.
Szaggatottan veszem a levegőt.
- Határozottan megértem, miért érzel így. Teljesen rendben van, ahogy érzel. Én is utálom őt, amiért ezt tette veled.
Ember újra átkarol, és ezúttal én is ugyanolyan szorosan szorítom vissza. - Köszönöm, Ember - suttogom.
Hosszú pillanat után elenged, és melegen rám mosolyog. - Elkezdhetjük? - A fűszertartóra mutat.
- Boldog vagyok, hogy nem kell többé az érzéseimről beszélnem - bólintok. Felvesszük az szájmaszkjainkat, majd megfelelő zenét keresünk. Ember végül Michael Bublé karácsonyi albuma mellett dönt, és együtt elkezdjük lefesteni a polcot.
- Egyébként most már hatszázat is elértem - mondja Ember egy ponton.
Felvidulok, és meghajlok előtte. - Királynő vagy.
- Azon gondolkodom, hogy a nyári szünetben jelentkezem különböző londoni divatcégeknél. - Ember nem néz rám, miközben ezt mondja, ehelyett figyelmesen a polc felső sarkára koncentrál, amelyet már régen lefestettünk. Alig tudom kivenni az arcát az arcmaszk miatt, de biztos vagyok benne, hogy elpirult.
- Segíthetek a jelentkezéssel?
Ember szünetet tart, és mégiscsak felém mer nézni. - Szóval szerinted jó ötlet?
Megerősítően bólintok. - Évek óta tudod, hogy a divattal akarsz valamit kezdeni. Azt mondanám, minél hamarabb belevágsz, annál jobb.
Csendben folytatja a festést.
Elgondolkodva nézek rá. - Mi a gond? - kérdezem.
Ember tétovázik egy pillanatig. - A legszívesebben egy olyan cégnél végeznék szakmai gyakorlatot, ami szociális szempontból elfogadható és környezetbarát, ugyanakkor stílusos plus-size divatot gyárt - magyarázza végül. - Sajnos nagyon nehéz olyat találni, ami megfelel mindezen kritériumoknak. Így jobb híján mindenhova jelentkeznem kell, ahol gyakornoki állást kínálnak. De vajon mi értelme van egy olyan cégnél dolgozni, amelyik nem is gyárt ruhákat az én méretemben? Érted, mire gondolok?
Bólintok. - Igen, de az is fontos, hogy munkatapasztalatot szerezz. És legalább mindent megnézhetsz, és elgondolkodhatsz azon, hogyan csinálnád majd másképp egy nap.
- Még mindig görcsbe rándul tőle a gyomrom - mondja sóhajtva. - Folyton azon gondolkodom, hogy vajon az ösztöneim azt súgják, hogy ne tegyem meg?
- Talán csak az izgalom miatt. Csak ne feledd, hogy rengeteg ember áll mögötted. A blogodnak rengeteg olvasója van. Mindannyian hisznek benned és az elképzeléseidben.
- Kedves tőled, hogy ezt mondod.
- Nem csak azért mondom, hogy kedves legyek. Komolyan mondom. Szilárdan hiszem, hogy később saját divatbirodalmat alapítasz, és szárnyalni fogsz.
Ember fülig érő szájjal mosolyog - ezt látom a csillogó szemében az arcmaszk ellenére is.
- Az ünnepeket kihasználhatnánk arra, hogy listát készítsünk a lehetséges angol cégekről, nem gondolod? - kérdezem, miközben végigsuhintom az ecsetemet a polc belsejét.
- Ez egy remek ötlet. Már el is kezdtem, mert hamarosan szeretnék írni egy útmutatót az etikusan előállított plus size divatról.
Már éppen válaszolnék, hogy áll az alku, amikor kopogtatnak az oldalsó garázsajtón.
- Ruby?
Ember és én megdermedünk. Anya nem láthatja, hogy mit csinálunk itt. Nem tud titkolózni, főleg nem, ha apának szánt ajándékokról van szó. Erre már többször rájöttünk az elmúlt évek során.
- Ne merészelj bejönni! - kiáltja Ember pánikszerűen, és egy gyors lépést tesz a fűszertartó elé, hogy anya ne lássa, ha mégis bedugja a fejét az ajtón.
- Nem terveztem - halljuk, ahogy tompa hangon felkiált. - Ruby, látogatód van.
Ember és én zavart pillantást váltunk.
- Lin, talán? - kérdezi Ember.
Megrázom a fejem. - Nem, a karácsonyi ünnepeket az anyukájával tölti Kínában, rokonlátogatás.
Ember szeme kitágul. - Szerinted ez...? Nem mondja ki a nevét, de a szívem kihagy egy ütemet.
- Ki az, anya? - kérdezem hangosan.
- Ki tudnál jönni? Nincs kedvem az ajtón keresztül beszélgetni veled.
A szememet forgatom, és a szájmaszk egyik pántját lehúzom a fülemről, hogy félig lelógjon, és úgy érzem magam, mint egy orvos, aki szünetet tart egy fontos műtét közben. Résnyire kinyitom az ajtót, és átfurakodom rajta. Anya felvont szemöldökkel néz rám és a szájmaszkra, és rajtakapom, amint lábujjhegyre áll, hogy bepillantást nyerjen az ajtó résén át. Olyan gyorsan húzom be magam mögött az ajtót, ahogy csak tudom.
- Ki az? - kérdezem halkan.
Anyu arca egyik pillanatról a másikra ismét komoly lesz. - A Beaufort lány.
A szívem nagyot ver. Déjà vu érzésem van, mint az az éjszaka, amikor Lydia itt kereste Jamest. Nem történhetett megint valami szörnyűség.
Az nem lehet. Kérlek, ne.
- Hol van? - kérdezem.
Anya a folyosó felé mutat. - A nappaliban. Apád és én a konyhában leszünk, ha szükséged lenne ránk.
Bólintok, és teljesen lehúzom a szájmaszkomat. Óvatosan végigsétálok a folyosón a nappali felé. Ezúttal felfegyverkezem, Ember bölcs szavai még mindig frissen csengenek a fejemben.
Lydia a régi virágos kanapénkon ül, kezét az ölében összefonva, tekintete a dohányzóasztalra szegeződik. Laza sifonblúz van rajta, fekete rakott szoknyával, és a haját a jellegzetes lófarokba kötötte. Egyetlen göndör tincs sem áll ki; mint mindig, Lydia most is azt a benyomást kelti, hogy körülötte minden tökéletes rendben van.
De a közönyös tekintet a szemében valami mást mond.
- Szia - mondom halkan, mert nem akarom megijeszteni.
Lydia felemeli a fejét, és megpillant engem az ajtóban. Nehezen rejti el fáradt mosolyt. - Szia, Ruby.
Egy pillanatig bizonytalan vagyok, mit tegyek, de úgy döntök, hogy odamegyek hozzá, és leülök mellé a kanapéra. Elfojtom a késztetést, hogy csevegjek, és megkérdezzem tőle, hogy van, vagy hogy minden rendben van-e. Ehelyett várok.
Egy idő után Lydia nagyot nyel. - Azt mondtad, hogy jelentkezzek, ha bármire szükségem van.
Egy pillanatig tanácstalanul nézek rá, aztán gyorsan bólintok. - Igen, persze. Bármi is legyen az.
Bizonytalanul a nappali ajtaja felé néz, mintha keresne valakit. Valószínűleg attól fél, hogy a szüleim vagy Ember bejönnek, vagy meghallanak minket. Kicsit közelebb lépek hozzá.
- Miről van szó? - kérdezem halkan.
Lydia hallhatóan kifújja a levegőt. Aztán kihúzza magát. - Holnapra időpontom van a nőgyógyásznál, és szükségem van valakire, aki elkísér.
Beletelik néhány másodpercbe, mire felfogom, mit is mondott az imént. - Azt akarod, hogy veled menjek? - kérdezem értetlenül.
Vesz egy remegő lélegzetet, szorosan összepréseli az ajkait, és végül bólint. - Te vagy az egyetlen, aki tud róla.
- Valami baj van? Van valami konkrét panaszod vagy ilyesmi?
Lydia megrázza a fejét. - Nem, ez csak egy vizsgálat. De nem akarok ... egyedül odamenni.
Vajon mennyi erőfeszítésébe került, hogy idejöjjön és ezt kimondja? Egészen addig a pillanatig nem is tudtam, hogy Lydia valójában mennyire magányosnak érezheti magát. Én vagyok az egyetlen, akit megkérhet, hogy menjen vele egy olyan orvosi vizsgálatra, amitől biztosan retteg és amit izgatottan vár.
Számomra csak egyetlen válasz létezik a kérdésére, és ez magától értetődően jön ki belőlem:
- Persze, hogy veled megyek.