Save You (Maxton Hall, #2)

28

Lydia

          Megbántam, hogy idejöttem. Hallgatnom kellett volna a megérzéseimre, és nem hagynom, hogy rábeszéljenek. Tudtam, hogy nem lesz könnyű találkoznom Grahammel. Azonban soha nem számítottam ilyesmire.
Amikor Pippával táncolt, amikor úgy átkarolta, mintha ez természetes lenne, amikor a lány rámosolygott, és ő visszamosolygott, amikor az arcuk közötti távolság egyre kisebb lett - nem bírtam tovább. Egyszerűen túl sok volt.
És még most is, az üres folyosón, zene és emberek nélkül körülöttem, a szívem nem hagyja abba a dobogást. Rosszul érzem magam, és a kezem ragacsos. Pöttyök táncolnak a szemem előtt. Azt hiszem, túl magas a vérnyomásom. Azonnal a hasamra teszem a kezem, mintha megérezném, hogy minden rendben van-e a kicsikkel.
- Lydia?
            Elengedem a kezem és megfordulok.
Graham tőlem néhány méterre áll, kabátja nyitva, szemöldöke elgondolkodva összehúzva.
- Mi az? - kérdezem harciasan. Ó, mennyire belefáradtam már abba, hogy mindenki előtt úgy teszek, mintha minden rendben lenne az életemben. Semmi sincs rendben. Főleg most nem, hogy itt áll előttem. Hogy utánam rohant, pedig azt hittem, észre sem vette a jelenlétemet. Hogy úgy néz rám, mintha tudná, mi zajlik bennem - mint korábban.
Nem tudom elfordítani a tekintetem. Ami felgyülemlett bennem, egyre erősebbé válik, amíg nem tudom tovább visszatartani.
- Jól érezted magad?
A szeme elsötétül, és még jobban összevonja a szemöldökét. - Csak táncoltunk, Lydia.
Megvetően felhorkantok. - Ez odabent határozottan több volt, mint " csak tánc ".
Még sosem vitatkoztunk, és most már tudom, miért. Szörnyű érzés, és egyáltalán nem felszabadító így hadakozni vele.
- Furcsa lett volna, ha visszautasítom a táncra való felkérését. Az emberek amúgy is beszélnek a hátam mögött.
            Hangosan nevetek. -  Szóval csak azért csókolóztál majdnem a tanárnőmmel a táncparketten, hogy az emberek ne aggódjanak a kapcsolati státuszotok miatt?
A szavak hangosabban jönnek ki belőlem, mint akartam, és Graham ideges pillantást vet hátra a válla fölött.
- Utálom ezt, Graham - mondom. A hangom hideg, ugyanakkor reszketeg. Még sosem hallottam magam így beszélni. - Utálom, hogy három szót sem tudsz úgy intézni hozzám, hogy ne nézz azonnal pánikszerűen körül. - Ökölbe szorítom a kezemet, és minden erőmmel visszaszorítom a szemem mögötti égető érzést.
- Azt hiszed, én ezt élvezem? - vág vissza hirtelen.
Csak egy keserű horkantást tudok kiereszteni.
Most már ő is ökölbe szorítja a kezét. - Próbálok mindkettőnk érdekében helyesen cselekedni!
Helyesen cselekedni? El sem hiszem, hogy ezt mondta. - Szerinted helyes dolog más nőkkel táncolni - miközben én nézem?
            - Szerinted én élvezem ezt? Hogy távol tartom magam tőled, és úgy teszek, mintha sosem ismertük volna egymást? - kérdezi döbbenten. Aztán felborzolja a haját, és megrázza a fejét. - Pokolian fáj, Lydia, és napról napra rosszabb lesz.
- Biztosan nem az én hibám! - Szinte elkiáltom a szavakat, aztán az ajkamba harapok. Mély levegőt veszek, és arra gondolok, amit anya egész életemben belém diktált a higgadtságról. - Nem hívlak fel - folytatom halkan. - Nem jelentkezem az osztályodban. A pokolba is, még csak rád sem nézek. Mit akarsz még, mit tegyek, hogy ne bántsalak tovább?
Graham ismét megrázza a fejét. Aztán tesz egy nagy lépést felém - és keze az arcomba simul.
Egy pillanatra köve dermedek. Aztán ellököm a karját. Nem érhet hozzám így - amikor mégis megteszi, olyan érzés, mint korábban, és egy pillanatig sem bírom ki.
- Nem mehet így tovább, Lydia - morogja.
            - Már mondtam, hogy betartom a megállapodást.
- Én is. De mindketten tönkre fogunk menni.
Érzem, hogy a dühöm fokozatosan alábbhagy, és csak a fájdalom marad. Fájdalom, ami belülről tép szét, és képtelen vagyok rendesen levegőt venni.
Bárcsak ne löktem volna el a karját. Ugyanakkor azt kívánom, bárcsak nagyobb erővel tettem volna.
- Csak egy tánc volt - suttogja Graham.
Én csak bólintok. El akarom fordítani a tekintetem, de nem megy. Graham és én - már régen nem voltunk ilyen közel egymáshoz. Úgy érzem, minden másodpercet magamba kell szívnom, mielőtt a pillanatnak ismét vége, és egyedül maradok.
- Számomra semmi sem változott, Lydia.
A lélegzetem elakad. - Hogyan - hogy érted ezt?
Graham egy kicsit közelebb lép, de nem ér hozzám. - Úgy értem, hogy te vagy az első, amire gondolok, amikor felkelek. Egész nap rád gondolok. Ha valami vicceset látok, először neked akarom elmondani. A te hangodat hallom a fülemben, amikor este elalszom. Maga a mennyország, Lydia, szeretlek. Az első telefonbeszélgetésünk óta szeretlek. Soha nem fog megszűnni az irántad érzett szerelmem, még akkor sem, ha tudom, hogy nincs esélyünk.
A szívem olyan gyorsan ver, mintha most futottam volna le egy maratont. El sem hiszem, hogy ezt mondta.
A Iskolát fogok váltani.
Ez kizökkent a sokkos állapotomból. Megrázom a fejem. - Nem. Kizárt. Te magad mondtad, hogy a Maxton Hall a legjobb dolog, ami történhetett veled. Hogy soha nem fogsz jobb munkát találni ennél.
- Nem érdekel. Azt akarom, hogy újra ott lehessek neked. Azt akarom, hogy el tudjak menni veled egy kávézóba, hogy foghassam a kezed. És vissza akarom kapni a legjobb barátomat. Ha ehhez rosszabb munkát kell elvállalnom, akkor szívesen teszem.
Ismét megrázom a fejem, teljesen összezavarodva ettől a fordulattól. - Én ... én ezt nem tehetem. Miért pont most, ilyen hirtelen?
           - Ez nem egy spontán ötlet. Már az első napom óta gondolkodom azon, hogy elmegyek. Minden reggel megkérdezem magamtól, hogy Maxton Hall tényleg megéri-e, hogy elveszítsük egymást.
            - De hát mi... - Megállok, képtelen vagyok tiszta gondolatot formálni.
            - Ez a mi közös döntésünk volt. Ezért nem mondtam semmit. Féltem, hogy nyomás alá helyezlek. De most...
            A könnyek gyorsabban jönnek, mint ahogy vissza tudom tartani őket. Összeszorítom a szemem, és néma zokogás ráz meg. Amikor Graham ezúttal hozzám ér, nem küzdök ellene, hanem hagyom, hogy a homlokom fáradtan előre süllyedjen a mellkasára, és hagyom, hogy gyengéden megsimogassa az arcom.
            - Annyira sajnálom, hogy nem lehettem ott melletted, Lydia - suttogja.
            A vágyakozás iránta ebben a pillanatban szinte elviselhetetlen. Csakúgy, mint a rossz lelkiismeret, amiért még mindig nem beszéltem neki a terhességről, és a gyász - nemcsak a kapcsolatunk, hanem a barátságunk miatt is. Belefúrom a kezemet az ingébe, és erősen belekapaszkodom. - Hiányzik az anyukám. És te is hiányzol. Állandóan - zokogom.
           - Tudom. Nagyon sajnálom. - Újra megsimogat.
            Gyengéd érintése a legelső találkozásunkra emlékeztet. Akkoriban nem voltunk többek, mint barátok, akik az interneten ismerkedtek meg, de ugyanúgy átölelt, amikor egy fiatal nő egy kávézóban a rólam szóló címlapokról kérdezett az újságban. Próbáltam nem mutatni, mennyire meghatottak a szavai, de Graham azonnal megérezte, és megölelt. A fülembe súgta, hogy minden rendben lesz. Pontosan úgy, ahogy most is.
            Nyugtató hangja enyhíti a fájdalmamat, és miközben hüvelykujjával végigsimít nedves arcomon, és megnyugtat, hogy minden rendben lesz, egy pillanatra elmerülök az álomban, abban az illúzióban, hogy talán igaza van.
            De aztán Graham megmerevedik.
            - Lydia - mormolja.
            Kicsit eltávolodom tőle, és követem a tekintetét.
            A folyosó végén, tőlünk alig öt méterre áll Cyril.
            Az arca sápadtabb, mint valaha láttam, és hitetlenkedve néz Grahamről rám, majd vissza. Kinyílik a szája.
            De aztán megváltozik az arckifejezése. Szemöldöke szorosan összehúzódik, szemei résnyire szűkülnek, és olyan erősen összeszorítja a fogait, hogy az állkapocscsontja kiáll.
            A következő pillanatban sarkon fordul, és eltűnik a Boyd Hall felé.
            - A fenébe - sziszegem, és teljesen elszakadok Grahamtől.
            - Lydia...
            Megrázom a fejem, és újra megtörlöm nedves arcomat az ujjaimmal. - Beszélnem kell vele. Nem tudnánk esetleg ... később telefonon beszélni?
            Bár Graham úgy néz ki, mintha most az egész teste feszültség alatt állna, a szavaim olyan melegséget csalnak az aranybarna szemébe, amire már hónapok óta vágyom. Ismerős, mint egy megfakult emlék, amely lassan újra színt kap és valósággá válik.
            - Majd hívlak - mondja. - A parti után.
            - Oké - suttogom.
            Egy pillanatra kísértésbe esem, hogy újra megöleljem, de aztán Cyril döbbent arca jelenik meg a belső szemem előtt, és sarkon fordulok, hogy inkább őt keressem.

            Olyan gyorsan futok Cyril után, ahogy csak tudok. A Boyd Hall kijárata után érem utol.
            - Cy... - mondom lélegzetvisszafojtva, és megragadom a könyökét.
            Megfordul, és elkapja tőlem a karját. - Ne érj hozzám!
            Felemelem a kezem, megdöbbenve a hideg hangjától. Cyril még soha nem beszélt így velem. Az is teljesen idegen számomra, ahogyan rám néz: becsmérlő és megvetéssel teli. Megrázza a fejét.
            - Nem hiszem el, hogy ezt tetted, Lydia.
            Felnézek rá, homlokomat ráncolva. - Nem hiszem, hogy megengedheted magadnak, hogy elítélj engem, Cy. Vagy emlékeztesselek arra, hogy milyen emberekkel voltál együtt?
            Cyril összerezzen. - Azt hiszed, azért haragszom rád, mert lefeküdtél a tanároddal?
            Most én vagyok az, aki összerezzen. Szorosan Cyril mögött egy kisebb csoport ember áll, akik szintén épp most hagyták el a termet.
            - Miért másért? - kérdezem halkan.
            Elkeseredett hangot ad ki, majd hátrahajtja a fejét, hogy felnézzen, mintha csak az égiek tudnák megmondani neki, mit mondjon most. Aztán újra rám néz, és nagyot nyel.
            - Haragszom rád, amiért örökkévalóságnak tűnő ideig pazaroltad az időmet.
            Tátva marad a szám. - Micsoda?
            - Számomra csak te létezel, Lydia. Évek óta szerelmes vagyok beléd.
            - De - krákogom. - De ami minket illet... ez nem volt komoly.
            Cyril úgy néz, mintha pofon vágtam volna. Kinyitja a száját, de nem jön ki belőle szó.
            - Nem tudtam, hogy így látod - suttogom. Óvatosan másodszor is felé nyúlok, és megérintem a karját. Ő a barátom, gyerekkorom óta ismerem. Ha tudtam volna, hogy komoly érzelmeket táplál irántam, soha nem kezdtem volna el vele semmit.
            - Azt akarod mondani, hogy nem vetted észre? - feleli hitetlenkedve.
            Csendben megrázom a fejem.
            - Szóval nem vetted észre, hogy nem voltam senkivel azóta a dolog óta, ami köztünk történt. Nem vetted észre, hogy miután édesanyád meghalt, én minden nap reggeltől estig ott voltam neked, és vigasztaltalak.
            - Ezt teszik a barátok egymásért - suttogom a könnyeimen keresztül.
            - Én nem teszek ilyet senkiért - mondja keserű hangon. - Csakis érted.
            Bámulom őt, képtelen vagyok megmozdulni. Hányinger kerít hatalmába, ugyanakkor újabb könnycseppek csorognak végig az arcomon. - Sajnálom. Én ... nem akartalak megbántani.
            Cyril tétován felemeli a kezét, és letöröl egy könnycseppet az arcomról. Aztán megkeményedik az arckifejezése. - De mégis megtetted.
            Ezekkel a szavakkal megfordul, és a parkoló felé sétál.