Save You (Maxton Hall, #2)

7

Ruby

Kívülről nézve a Smith's Bakery nem tűnik nagy számnak. A pékség egy sorház pincéjében található, a kedvenc használtcikk-boltom és egy olasz futárszolgálat között, ami minden alkalommal zárva van, amikor arra járok. A pékség homlokzatát minden évben újrafestik, de az angol időjárás miatt a festék hetek múlva lepereg, és akkor úgy néz ki, mintha évek óta nem tisztították volna meg az épületet kívülről. A pékség cifra betűkkel írt zöld és arany felirata közvetlenül a nagy ablak fölött van rögzítve, amin keresztül az ember megpillanthatja a nap mint nap frissen készített finomságokat, amikor elsétál mellette. A házilag sütött fehér kenyértől, pogácsától és zsemlétől kezdve a Bakewell pudingon át a pitékig mindent megtalálunk, amit a szívünk megkíván.
- Mindig ide jövök, ha rosszul érzem magam - mondom Lydiának, aki szkeptikusan szemléli a pékség bejáratát. Felmegyek előtte a lépcsőn, majd nyitva tartom neki az ajtót. A kemencéből származó illat betölti a levegőt, és a frissen sült kenyér és a fahéj illata csapja meg az orromat.
- Ez a kedvenc illatom - mondom Lydiának. - Ha létezne olyan parfüm, amelynek meleg kenyér és fahéj illata van, felvásárolnám az egész készletet, és addig fürödnék benne, amíg soha többé nem éreznék semmi más illatot.
Lydia szája sarka kissé megrándul. Csak egy apró mozdulat - először azóta, hogy elhagytuk dr. Hearst rendelőjét.
Phil, anyám kollégája éppen egy vendéget szolgál ki, amikor a pulthoz lépünk. A mögötte lévő falon fapolcok sorakoznak kenyérrel és bagettel megrakva. A pulton két kis kosár áll, amelyekben vajjal megkent kenyérszeletek vannak, hogy a vásárlók megkóstolhassák őket. Ahogy elhaladok mellette, kiveszek kettőt, és miközben az egyiket a számba dugom, a másikat odaadom Lydiának.
- Kóstold meg - mondom teli szájjal. - A kenyerük isteni.
Lydia tétován elfogadja.
A pékség kicsi és szűkös. A helyiséget nem igazán arra tervezték, hogy egy kávé mellett kényelembe helyezzük magunkat, de azért van két asztal ülőhelyekkel. Az egyik a konyhába vezető ajtó mellett, ahol a tésztát készítik, a másik pedig olyan közel az eladópulthoz, hogy a vásárlók óhatatlanul nekimennek, ha kicsit zsúfolt a hely.
A kis padra és a helyiség hátsó részében lévő ütött-kopott faasztalra mutatok. Ahogy Lydia leül a padra, körülnéz a pékségben. Úgy tűnik, nem igazán tudja, mit kezdjen az üzlettel. Szinte szkeptikus tekintete az anyjára emlékeztet, és arra, ahogyan rám nézett, amikor először találkoztunk.
Kirázom az emléket a fejemből. - Tudod már, hogy mit akarsz? - kérdezem.
Lydia elnéz mellettem, és hátrahajtott fejjel nézi a különböző süteményeket. - Mit tudsz ajánlani?
- A kedvencem a Bakewell-puding.
- Akkor azt kérem.
Mosolyogva bólintok, és a pult elé lépek, éppen akkor, amikor anya kijön a konyhából. Sugárzik, amikor meglát, és megtörli a kezét a köténybe, amit a csíkos ing fölött visel, amin a pékség felirata szerepel.
- Szia, anya, Lydiával vagyok itt - mondom gyorsan, és hüvelykujjammal a vállam fölött az asztalunkra mutatok. - Nehéz napja volt, és gondoltam, a Bakewell- puding és egy forró csoki majd felvidítja - suttogom, remélve, hogy Lydia nem hallja.
- Nincs olyan, amin ne segítene a Bakewell-puding és egy forró csoki - feleli anya, és összeesküvő pillantást vet rám.
- Köszi, anya.
Visszasétálok Lydiához, és leülök a vele szemben lévő ingatag székre. Az állát a kezére támasztja. - Mióta dolgozik itt az anyukád?
- Amióta az eszemet tudom. Rögtön az iskola után kezdte.
Enyhén elmosolyodik. - Ez biztos menő lehetett gyerekként.
- Mindig volt keksz - mondom a szemöldökömet vonogatva.
Lydia mosolya még egy kicsit szélesebbre húzódik.
- Tudod már, hogy mivel akarsz foglalkozni? - kérdezem egy idő után.
Most elsötétül a szeme. - Mire gondolsz?
- Lydia, csak azért, mert gyereked lesz, még nem jelenti azt, hogy az egész jövődnek lőtte.
Lehunyja a szemét, és végigsimít az ujjával az asztallap furcsaságain. - Gyerekeim - motyogja hosszú idő után.
- Mi?- kérdezem zavartan.
- Az én jövőmnek nem lőttek csak azért, mert gyerekeim lesznek. Többes számban. - A mosolya visszatér, keskenyebb, de még mindig nem tudom megállni, hogy ne viszonozzam"
Nem tudom, mi történik ezután, de hirtelen mindketten nevetni kezdünk, először tétován, majd egyre hangosabban. Lydia a szájára csapja a kezét, mintha nem igazán tudná elhinni, mit csinál. Ettől viszont az ő nevetése félig visszafojtott horkantássá változik, és még jobban kell nevetnünk.
Éppen ekkor jön oda hozzánk anya egy tálcával, és elénk teszi a gőzölgő bögréket, majd a két tányér süteményt. - Mi olyan vicces? - kérdezi.
Lydia összepréseli az ajkait, és lehunyja a szemét, amíg újra összeszedi magát. Aztán anyára néz, és tökéletesen nyugodt hangon azt mondja: - Ruby és én csak nevetünk az élet furcsaságain, Mrs Bell. - Előrehajol, és az orrát a gőzölgő bögre fölé helyezi. - Egyébként nagyon finom illata van.
Anya értetlenül pislog. Aztán felemeli a kezét, és megsimogatja Lydia karját. Tudja, hogy Lydia nemrég vesztette el az anyukáját, és őt ismerve többet szeretne tenni érte annál, hogy forró csokoládét és süteményt hozni neki. - Jó étvágyat hozzá.
Lydia az anyám után néz, miközben visszamegy a pulthoz, hogy kiszolgálja a következő vásárlót. Aztán halkan felsóhajt, közelebb húzza magához a bögre forró csokoládét, és mindkét kezével átkarolja.
- Mindig is tervező akartam lenni a Beaufortnál - válaszol a kérdésemre.
- Ezt... - még mindig megvalósíthatod, fejezném be a mondatot, de Lydia egyetlen pillantása elég, hogy elhallgattasson.
Elveszi a kanalat, és néhány másodpercig kavargatja a forró csokoládét. - Régebben el sem tudtam volna képzelni jobbat, mint hogy a kreativitásomat Beaufortba vigyem, de anya és apa úgy gondolták, hogy az ötleteim túl modernek és nem elég hagyományosak - folytatja. - Állandóan veszekedtem velük, mert nagyobb szerepet akartam játszani, mint amit ők elképzelték nekem. Jamesszel ellentétben én nagyon szeretném átvenni a céget. De anyám számára mindig is csak James volt. Ez már születésünk óta világos. Nem számít, hogy mi mit akarunk. - Kiveszi a kanalat a csészéből, és a szájába veszi. Aztán élvezettel sóhajt fel.
- Utálom, hogy ekkora nyomásnak tettek ki téged. És még mindig ki vagy téve ennek. El tudom képzelni, milyen nehéz lehet- motyogom, és a saját csokoládémra fordítom a figyelmemet. A melegség hihetetlenül jól esik, és a hideg ujjaim fokozatosan kiolvadnak.
Lydia olyan szomorúnak és reménytelennek tűnik, hogy legszívesebben megölelném. - Kívülről nézve a családunkat, úgy tűnik, hogy anya és apa mindennél jobban szeretnek minket, és mindig csak a legjobbat akarják nekünk. Akarták. Mindegy. - Megköszörüli a torkát. - Nem panaszkodhatok, hogy így nőttem fel. Nem az én dolgom. Nem tudom, James mennyit mesélt neked, de ... vannak dolgok, amik egyszerűen elromlottak, és nem lehet visszacsinálni őket.
Nem tudok nem gondolkodni azon, hogy vajon az apjára gondol-e. És hogy vajon csak Jamesszel válik-e erőszakossá, amint valami nem tetszik neki, vagy Lydiával is. Ha ez utóbbi a helyzet, akkor még jobban aggódom érte.
- Csak néhány dolgot mondott nekem - mondom kitérően.
Bár tudom, hogy Lydia jobban ismeri őt, mint bárki más a világon, nem mondhatom el, mit bízott rám. Még a történtek után sem árulhatom el így.
- Egyébként jobban van. A temetés óta nem ivott egy kortyot sem. Ehelyett most úgy edz, mint egy megszállott.
Emlékszem az üres tekintetre a szemében. James könnyei. Ahogyan belém kapaszkodott. A zúzódások és horzsolások a kezén.
- És a dolog közte és az apád között?"l - kérdezem óvatosan.
- Tudsz a veszekedésről?
Bólintok.
Apa úgy tesz, mintha mi sem történt volna. Alig van otthon, és ha mégis, akkor behívja Jamest az irodájába, hogy felkészítse a Beaufort igazgatósággal való megbeszélésekre.
Egyrészt örülök, hogy James és az apja közötti kapcsolat nem romlott tovább, másrészt viszont azt is tudom, hogy James mit érez a vállalat iránt, és milyen teher lehet számára a Beaufortnál dolgozni. Sajnálom őt, hogy az egész dolog hamarabb kezdődik, mint ahogyan azt várta.
- Talán túltenni magatokat ezen az egészen, Ruby.
Lydia türkizkék szemébe nézek. A szemekbe, amelyek pontosan olyanok, mint Jamesé.
Fáradtan megrázom a fejem. - Nem hiszem. Hogy őszinte legyek, egyáltalán nem is akarok.
Ez az első alkalom, hogy ezt kimondom. De ez az igazság. Nem hiszem, hogy túl lehet jutni azon, amin James és én valamikor keresztülmentünk. És egyáltalán nem is akarom. Főleg akkor nem, ha arra gondolok, mi minden vár rám a jövőben. Mintha minden álmomra árnyék vetülne, és ez csak azért van, mert Jamesre bíztam őket, és utána annyira megbántott.
- Megpróbálhatnád - javasolja Lydia gyengéden, de ismét megrázom a fejem.
- Megértem, hogy anyukád halálának híre miatt kifordult magából, de... - Tehetetlenül megvonom a vállam. - Ez nem változtat semmin. Gyűlölöm azért, amit tett.
- Mégis ott voltál, amikor szüksége volt rád. Ez mégiscsak jelent valamit, nem igaz?
Megkeverem a csokoládét, és mély levegőt veszek. - Még mindig törődöm vele, igen. De ugyanakkor még sosem voltam ennyire dühös senkire. És nem hiszem, hogy ez a harag csak úgy el fog múlni.
Továbbra is hallgatunk. A sütő pittyegése sokkal hangosabbnak tűnik, mint néhány perccel korábban, ahogy az ajtón lévő kis csengő is, ami a vendégek érkezését és távozását jelzi.
- Egyedül kellett volna elmennem az orvoshoz? - kérdezi Lydia hirtelen.
Felkapom a fejem. - Nem!
Lydia arcán pír jelenik meg, és hirtelen szinte szégyenlősnek tűnik. Kíváncsi vagyok, mi játszódik le most a fejében. - Ha tudtam volna, hogy mit gondolsz róla, nem fogadtam volna el az ajánlatodat. Én...
- Lydia - szakítom félbe halkan, és az asztal túloldalán átnyúlok a kezéért. A szemei tágra nyílnak, és egymásba fonódó ujjainkat bámulja. - Komolyan gondoltam, amit mondtam neked. Számíthatsz rám. A barátságunknak semmi köze Jameshez. Megértetted?
Ismét rám néz, és gyanakvó csillogást vélek felfedezni a szemében. Nem válaszol nekem, de gyorsan megszorítja a kezemet. És ez több mint elég.