Save You (Maxton Hall, #2)

16

Ruby

                         Az egész hétvégét azzal töltöttem, hogy felváltva örültem az oxfordi felvételnek, és azon gondolkodtam, vajon James eljön-e a hétfői csapatgyűlésre - és hogy mit tegyek, ha eljön. Mostanra eljutottam arra a pontra, hogy rá kellett jönnöm, hogy az újévi fogadalmam - hogy tiszta vizet öntök a pohárba - kudarcot vallott. James mindenhol ott van. Ha nem is személyesen, de a gondolataimban mindig ott van, és nem látom, hogyan változhatna ez a jövőben, különösen, hogy James szavainak emléke még két nappal később is izgatott bizsergést küld a testembe.
                         Pontosan ugyanezt a bizsergést érzem, amikor Lin és én ebéd után belépünk a szobába, és James a szokásos helyén ül, mint mostanában mindig, egy könyvvel a kezében. Ezúttal John Green legújabb regénye az, veszem észre kíváncsian, mielőtt gyorsan elfordítanám a tekintetem, és megkérem Lint, hogy nézze át velem újra a napirendet, amíg a többiek meg nem érkeznek.
            A percek lassan telnek, de végül Camille besétál az ajtón, és elkezdhetjük a megbeszélést.
            - Doug - kezdi Lin. - A plakát nagyon jól sikerült. Már most sok dicséretet kaptunk.
            Doug egy minimális mosolyt küld Lin felé, ami több, mint amit bármelyikünk kapott az elmúlt néhány találkozó során.
            - Talán még egy-két szponzor figyelmét is felkelthetjük.
            Bólintok. - Ettől eltekintve a vendéglista most már nagyon jól néz ki. Az egyetlen dolog, ami miatt egy kicsit aggódom, hogy még mindig hiányoznak a műsorvezetők. Nincs már sok időnk hátra - mondom. - Kieran, a professzor, akit meg akartál kérdezni, jelentkezett már?
                        - Igen - mondja Kieran, és meglehetősen bűnbánónak tűnik. Sejtem, mi következik. - Sajnos nincs rá ideje. De legalább beleegyezett, hogy nagylelkű adományt ad.
            - Oké, akkor ennyi. Legalább ez is valami. Bátorítóan mosolygok rá. - Volt másnak is sikere?
            A többiek hallgatnak.
            - Rendben, akkor...
            James megköszörüli a torkát.
            Egy pillanatig vívódom magammal. Nem akarok ránézni. De nem tudok tudom figyelmen kívül hagyni sem. Az csak olyan kérdéseket vetne fel a többiekben, amelyekre nem akarok válaszolni. Vagy tudnék.
            - Igen, Beaufort? - mondja helyettem Lin.
            - Alice Campbell beleegyezett, hogy elmondja a ballagási beszédet.
            Felkapom a fejem.
            James elkapja a tekintetem. Csak most veszem észre, milyen sápadt az arca. A szeme alatt is sötét karikák vannak, mintha szombat óta nem aludt volna.
            Még mindig bánom, hogy a fejéhez vágtam azokat a szavakat. Nem ezt érdemelte, és bárcsak újra nyugodtan beszélhetnék vele, és elmagyarázhatnám neki, miért lettem olyan dühös, amikor megjelent a küszöbömön.
                        Biztos az arcomra van írva a lelkiismeret-furdalásom, mert James összehúzza a szemeit, mielőtt folytatja, mintha mi sem történt volna. - A családi központ néhány évvel ezelőtt tényleg segített neki és a családjának talpra állni. Örömmel támogatna minket a gálán. Mondtam neki, hogy felveszed vele a kapcsolatot, hogy megbeszéljétek a részleteket.
            Hitetlenkedve bámulok rá. Amikor egy apró, de elégedett mosoly terül szét az arcán, rájövök, hogy ez nem lehet véletlen. Tényleg eszébe jutott, hogy egyszer egy félmondatban megemlítettem, mennyire csodálom Alice Campbellt és a munkásságát.
            Nem tudom, mit kezdjek ezzel az információval. Minél tovább gondolkodom rajta, annál nagyobb a vágyam, hogy újra nyugodtan beszéljek vele.
            Lázasan azon gondolkodom, hogyan tudnám visszatartani őt egy pillanatra a találkozó után.
                        - Tényleg nagyszerű, Beaufort - mondja Lin, miután túl sokáig hallgattam. - Köszönöm. Ha van még valaki, akivel felvehetjük a kapcsolatot, csak szólj.
            James ismét megköszörüli a torkát. - A Boyd Hall egyébként készen áll. Jones gondnok tudja, hogy a dekorációs cég jövő pénteken tizenhat órakor érkezik.
            Egy pillanatra csend van a közös teremben.
            - Ahhoz képest, hogy eleve mennyire utálod az itteni munkát, igazán kiteszel magadért - vág közbe Jessalyn.
            James nem válaszol, csak olyan pillantást vet rám, amitől libabőrös lesz a karom.
            - Ez pont a találkozónk után van - mondja Lin. - Azt mondanám, hogy akkor menjünk át együtt, nem igaz?
            Egyetértő mormogás járja körbe a szobát.
            - Következik a fotófülke - mondja Lin, kizökkentve a gondolataimból.
            Hirtelen egy ötlet villan fel a fejemben. Kockázatosnak tűnik, de egyben izgalmasnak is. Lehetőséget adna arra, hogy beszéljek Jamesszel, és bocsánatot kérjek tőle. Távol Lin kritikus tekintetétől és Camille kíváncsi füleitől.
                         - Pontosan. - Megköszörülöm a torkomat. - Szombaton megkaphatom a szüleim kocsiját, és akkor értük mennék. Bár az alkatrészek állítólag elég nehezek.
            Összeszedem minden bátorságomat, és újra Jamesre nézek.
            - James - mondom határozottan. - Eljönnél velem a fényképezőgépért?
            A másodperc töredékére meglepetés villan a szemében.
            De aztán bólint, és azt mondja: - Igen, persze - mintha a kérdésem semmi különös nem lenne.
            Figyelmen kívül hagyom mind Camille halk hangját, mind Linnek a jelentőségteljes pillantását. Ehelyett az ülés hátralévő részében a tervezőmet bámulom, és azon tűnődöm, hogy mi a fenét csináltam.