Save You (Maxton Hall, #2)

4

Lydia

            Percy épp akkor lép be a folyosóról, amikor anya gyöngysorát akarom a nyakamba akasztani. - Készen áll az indulásra, kisasszony? - kérdezi, megállva tőlem néhány lépésre. - Mr Beaufort és a bátyja már a kocsiban várnak.
            Nem válaszolok. Ehelyett a helyére illesztem a nyaklánc kapcsát, és még egyszer utoljára ellenőrzöm a frizurámat. Aztán lassan leeresztem a kezem.
            Megnézem a tükörképemet a tükörben. Apa temetésszervezője nemcsak a szervezést intézte el, hanem arról is gondoskodott, hogy apát, Jamest és engem ma reggel egy stylist sminkelje ki. - Vízálló szempillaspirál - az majd segít átvészelni a mai napot, édesem - ciripelte a fiatal nő.
             Rövid ideig fontolgattam, hogy mindkét kezemmel megtörlöm sminkeléstől könnybe lábast szememet, hogy tönkretegyem a remekművet, de apám szigorú tekintete megállított. Csak neki köszönhetem, hogy most szalonképes vagyok. Sőt, még annál is jobb. Több smink van az arcomon, mint bármelyik fotózáson, amit valaha is csináltunk egy Beaufort-kollekcióhoz. A szemhéjfesték és a finom szemceruza szépen fel van kenve, három réteg vízálló szempillaspirál ragasztja össze a szempilláimat, és az arcom erősen kontúrozott. Az arccsontom kicsit jobban kiemelkednek, mint egyébként szokott.
            Apám meglepetten ráncolta a homlokát, amikor a stylist megjegyezést tett a pufók arcomra. Valószínűleg még egy-két hónapig el tudnám rejteni a terhességet - de már nem sokáig.
            Amint elképzelem, hogyan fog reagálni a családom, úgy érzem, mintha valaki elszorítaná a levegőmet. De erre most nem tudok gondolni. Ma nem.
           - Nem - válaszolok Percy kérdésére egy örökkévalóságnak tűnő idő után, de azért megfordulok, és fürgén a kijárat felé indulok. Percy csendben követ engem. A ruhatárnál megpróbál besegíteni a kabátomba, de én elfordulok tőle. A tekintete olyan együttérző, hogy ebben a pillanatban nem bírom elviselni, ezért magam bújok bele, majd kilépek. A birtokunk egész előkertjét fagy borítja, enyhén csillog a napfényben. Óvatosan lesétálok a bejárati lépcső lépcsőjén, és a közvetlenül előtte parkoló fekete limuzinhoz megyek. Percy kinyitja nekem az ajtót, én pedig megköszönöm neki, mielőtt beszállok, és bepottyanok a hátsó ülésre James mellé.
            A kocsiban visszafogott a hangulat. Sem James, sem apám, aki a mellettünk lévő ülésen ül, nem vesznek rólam tudomást. Míg én egy fekete, hosszú, fodros ujjú ceruza ruhát viselek, addig ők mindketten kifejezetten erre a napra készült fekete öltönyben vannak. Az anyag sötét színe miatt a bátyám még sápadtabbnak tűnik, mint amilyen amúgy is.
            A stylist megpróbált egy kis színt varázsolni az arcába, de nem sikerült. A smink viszont csodát tett apával: a szeme körül nyoma sincs a zúzódásnak.
            Megrázom a fejem, ahogy rájuk nézek. A családom egy roncs.
            A temetőbe vezető út kábultan telik. Megpróbálom ugyanazt tenni, mint apám és a bátyám, és gondolatban máshová menni, de ez lehetetlen attól a pillanattól kezdve, hogy megállunk, és Percy halkan elkáromkodja magát.
            A temető bejáratát riporterek lepik el.
            Jamesre hunyorgok, de az arca teljesen kifejezéstelen, miközben felveszi a napszemüvegét, és várja, hogy kinyíljon a kocsiajtó. Nagyot nyelek, és szorosabbra húzom a kabátomat. Aztán a saját napszemüvegemet felnyomom az orromba. A lökdösődő riporterek látványától nagyon rosszul érzem magam. Próbálok mélyen belélegezni az orromon keresztül, majd újra kilélegezni a számon keresztül.
           A Julia által felbérelt két biztonsági ember segített nekünk kiszállni a kocsiból. A térdeim gyengék és remegnek, és ahogy a kápolnához sétálunk, úgy érzem, mintha sokkot kaptam volna. Az újságírók és a paparazzók utánunk kiabálnak, de a nevemen és James nevén kívül egy szót sem értek abból, amit mondanak. Nem veszek róluk tudomást, és gyorsan továbbsétálok, a vállam megfeszül. Amikor megérkezünk a kápolnához, a temető személyzete kinyitja nekünk az ajtót, hogy várakozás nélkül beléphessünk.
            Az első, amit meglátok, az oltár előtt felállított koporsó. Fekete, és sima, lakkozott felülete visszaveri a kápolna magas mennyezetére erősített függőlámpák fényét.
            A második a közvetlenül a koporsó előtt álló nő. A haja ugyanolyan vörös, mint anyáé, de lágy fürtökben omlik a vállára. Szintén fekete kabátot visel, amely a térdéig ér.
            - Ophelia néni? - mondom, és teszek egy lépést felé.
            Megfordul. Ophelia öt évvel fiatalabb anyunál, és bár vonásai lágyabbak, arckifejezése pedig kevésbé komoly, első pillantásra látszik rajta, hogy a húga.
            - Lydia.
             Ugyanazt a mély szomorúságot látom a szemében, amit napok óta érzek.
            Oda akarok menni hozzá, hogy megöleljem, de mielőtt egyetlen lépést is tehetnék előre, apám megragadja a felkaromat. A tekintete jéghideg, ahogy először Opheliára, majd rám néz. Szinte észrevétlenül megrázza a fejét. Fájdalmas lüktetés terjed szét a testemben. Ez anya temetése. Lehet, hogy nem volt a legjobb kapcsolatuk, de testvérek voltak. És biztos vagyok benne, hogy anya azt akarta volna, hogy ma ott legyünk Ophelia mellett.
            Figyelmen kívül hagyva engem vagy az ellenállásomat, apám átkarolja a vállamat. Ez nem szeretetteljes gesztus, inkább olyan érzés, mint egy megingathatatlan szorítás. Miközben a számunkra fenntartott üléssorba manőverez, visszafordulok Ophelia felé, de ő már eltűnt a feketébe öltözött emberek tengerében.

             A gyászmenetet több mint egy tucat biztonsági őr kíséri, akik mellettünk járnak, és ügyelnek arra, hogy az újságírók ne jussanak túl közel. A legtöbbjük elég tapintatos ahhoz, hogy az út szélén álljon, de néhányan olyan közel tartják a kamerájukat az arcunkhoz, hogy csak ki kell nyúlnom, hogy megérintsem őket.
            Egy idő után Jamesre nézek, aki mellettem sétál, és rezzenéstelen arccal bámulja apánk hátát. Az arca kővé dermedt, kemény és kifejezéstelen, és bárcsak a szemébe nézhetnék. Akkor talán tudnám, mi zajlik benne. Vajon kokózott vagy ivott, mielőtt idejöttünk? Az elmúlt napokban - pontosabban azóta az éjszaka óta, amióta Ruby velünk volt - teljesen visszahúzódott, és nem beszélt sem velem, sem a fiúkkal. Nem hibáztatom érte. Sok szempontból ugyanúgy működünk. Nekem is jól esett volna valami, ami segít átvészelni ezeket a végtelennek tűnő, borzalmas napokat.
               A kápolnában a véget nem érő gyászbeszéd alatt mentálisan teljesen máshol jártam. Ha végighallgattam volna mindazt, amit a lelkész mondott anyáról, valószínűleg összeestem volna. Ehelyett egy láthatatlan falat emeltem magam és az érzelmeim közé, és csak arra koncentráltam, hogy ne zokogjak hangosan. El tudom képzelni, mit szólt volna ehhez az apám.
            Megpróbálom újra felidézni ezt a falat, amikor végre megállunk anya sírja előtt. Bámulom a földbe ásott fekete lyukat, és határozottan elnyomok magamtól minden érzelmet. Egy pillanatra azt hiszem, hogy sikerül is. A lelkész újra beszélni kezd, de nem figyelek, és nem gondolok semmire.
            De ahogy a koporsót leeresztik a sírba, hirtelen úgy érzem, nem kapok levegőt. Úgy érzem, mintha valami erős és sötét dolog emelkedne fel bennem, és fojtogatná a torkomat. Az összes gondolat, amit az elmúlt órában megpróbáltam elnyomni, felküzdötte magát a tudatom felszínére.
            Anya élettelen teste fekszik ebben a koporsóban.
            Nem fog visszajönni.
            Meghalt.
            Rosszul érzem magam. Halkan zihálva, kezemet a számra szorítom, és kissé oldalra tántorodom.
            - Lydia? - James hangja messziről jön.
            Csak a fejemet tudom rázni. Kétségbeesetten próbálok visszaemlékezni arra, amit apa a temetés előtt mondott. Állj egyenesen, ne vedd le a napszemüveget fél percnél tovább, ne sírj. Nem akarta, hogy a sajtó a szükségesnél nagyobb drámát csináljon belőle.
            Minden erőmre szükségem van, hogy összeszedjem magam. Próbálok nem gondolni anyára. Arra, hogy soha többé nem kérhetek tőle tanácsot. Hogy soha többé nem fog teát hozni a szobámba, amikor már túl sokáig ültem az íróasztalomnál és tanultam. Hogy soha többé nem fog megölelni. Hogy soha többé nem fog találkozni az unokájával. Hogy teljesen egyedül vagyok, és attól félek, hogy elveszítem Jamest és apát is, mert a családunk minden nap egy kicsit jobban szétesik.
             Halk zokogás szalad ki a torkomon. Remegő ajkaimat szorosan összepréselem, hogy ne adjak ki újabb hangot.
            - Lydia - ismétli James, ezúttal még nyomatékosabban. Közelebb lép hozzám, hogy a karunk összeérjen a kabátunk vastag szövetén keresztül. Lassan felemelem a tekintetem. James levette a napszemüvegét, és sötét szemekkel néz rám. Felismerek bennük valamit, amit az elmúlt héten kétségbeesetten kerestem. Valamit, ami emlékeztet arra, hogy ő a testvérem, és mindig velem lesz.
            James tétován az arcomhoz emeli a kezét. Jéghideg, de még mindig jó érzés, ahogy a hüvelykujjával futólag végigsimít az arcomon.
            - Bassza meg apa - suttogja nekem. - Ha sírni akarsz, csak rajta, sírj csak. Oké?
            A szemében levő ismerős tekintet és a szavainak őszintesége miatt a bennem lévő fal végre leomlik. Hagyom, hogy a bennem lévő érzések a felszínre törjenek, mert James ott van, hogy szorosan magához öleljen. Átkarolja a vállamat, és szorosan magához húz. Arcomat a mellkasába temetem. Olyan érzés, mintha hazaérkeztem volna, és nehéz szívem egy kicsit megkönnyebbül. Miközben könnyeim feltartóztathatatlanul hullanak a kabátjára, együtt nézzük, ahogy a koporsó egyre lejjebb és lejjebb ereszkedik, amíg el nem éri a gödör alját.