Save You (Maxton Hall, #2)

27

Lydia

            A ruha, amit Ember varázsolt, egy álom. A felsőrész selymes, pezsgőszínű anyagból készült, és rövid ujjú. Közvetlenül a mellkasom alatt egy tüllszoknyát varrt rá - hasonlóan Ruby ruhájához -, amit rengeteg kis szövetvirág borít. Lágyan esik, és úgy van szabva, hogy a lehető legjobban elrejtse a hasamat. Biztos vagyok benne, hogy Ember tudja, de furcsa módon nekem nincs rossz érzésem ezzel kapcsolatban.
- Azt hiszem, indulnunk kell - mondja Ruby, és az asztalomon lévő órára pillant. Sötét fából készült, és arany díszek díszítik a csillogó óralapot. Apámtól kaptam a tizedik születésnapomra. Fogalmam sincs, miért van még mindig ott. Nem is különösebben szép, de nem tudok megválni tőle.
- Lydia? - szólal meg Ember hangja a közelemben, és kiránt a gondolataimból.
- Igen?
- Jól vagy? - kérdezi óvatosan. Embernek pontosan olyan szeme van, mint Rubynak: zöld és átható. Néha az az érzésem, hogy mindkét nővér egyenesen belém lát.
- Igen, minden rendben van - mosolygok rá. - Azt hiszem, James és Percy már húsz perce lent vannak. Tényleg indulnunk kéne.
Ember bólint, bár az arckifejezése továbbra is elgondolkodó.
- Még egyszer köszönöm, amit értünk tettél Lydia - mondja Ruby. - Nagyon jól esett a felkészüléssel járó stressz után. - Odajön hozzám, és gyorsan megölel.
- Ti ketten gondoskodtatok róla, hogy megfelelően felöltözzek. Ez volt a legkevesebb, amit tehettem - mondom vissza.
Stylistokat fogadtam fel, hogy gondoskodjanak Ruby, Ember és az én sminkemről és hajamról. Most úgy nézünk ki, mintha a vörös szőnyegre indulnának. Olyanon, ahol főleg tündérek vannak jelen. Vagy maga Shakespeare.
Együtt leballagunk az előcsarnokba, ahol James és Percy már várnak ránk. Ők ketten beszélgetnek, és hallom, ahogy Percy nevet. A hang megérint. Hosszú idő óta ez az első alkalom, hogy látom, hogy ők ketten öntudatlanul váltanak szót egymással.
James megfordul, és mintha varázsütésre Rubyra esne a tekintete. A szeme felragyog, mint szinte minden alkalommal, amikor ránéz, vagy beszél hozzá.
- Gyönyörű vagy - mondja, miközben Percy odatartja a kabátomat, hogy belebújhassak.
- Mindig ezt mondod - mondom Jamesnek.
Ő csak megvonja a vállát, a tekintete még mindig Rubyra szegeződik. A lány egyszer körbefordul, és szélesen rámosolyog. - Úgy érzem magam, mint egy hercegnő.
- Annak is látszol - válaszolja James, és megsimogatja a lány arcát, mielőtt lehajolna, hogy lágy csókot adjon neki.
- Nem mindig tudom eldönteni, hogy romantikusnak vagy undorítónak találjam - motyogja Ember közel hozzám.
- Szerintem édesek - válaszolom, mintha magamtól jönne. - Sokkal jobb, mintha mindkettőjüket boldogtalannak látnám.

Ruby

             Amikor tegnap délután láttuk, hogy a Boyd Hallban tizenöt műfát állítanak fel, azt gondoltam, hogy hatalmas hibát követtünk el. Nappali fényben furcsán nézett ki az elrendezés, túlságosan masszívnak és egyáltalán nem tűnt hangulatosnak. De ahogy most körülnézek, megkönnyebbülten lélegzem fel.
            A lámpások és gyertyák lágy fénye, a szétszórt kék és lila szirmok, valamint a zenekar finom klasszikus zenéje mesebeli hangulatot teremt, amiben a vendégek tündérszerű ruháikban és világos öltönyeikben láthatóan jól érzik magukat.
            - Ruby, minden olyan gyönyörűen néz ki - sóhajt fel mellettem Lydia.
            - Tényleg gyönyörű - ért egyet Ember.
            Az egyik fához erősített fahintára mutat. A fotósunk ott áll előtte, és várja, hogy lefotózhassa a párt. A lány a virágokkal összefonódott köteleket szorongatja, a mögötte álló barátja pedig az övére teszi a kezét. Rendkívül romantikusnak tűnik.
            - Később feltétlenül csinálnunk kell egy közös fotót - mondja Lydia.
            1 Mondtam, hogy érdemes lesz eljönni - válaszolom. Aztán automatikusan elkezdem Lint keresni. - Meg kell kérdeznem tőle, hogy beszélt-e már az ételszállítóval, és megnézte-e már a büfét. Mielőtt azonban megkereshetném, James gyengéden a hátamra teszi a kezét.
            Kérdőn nézek fel rá.
            - Pontosan tudom, hogy most mit akarsz csinálni. De a műszakod majd csak... - az órájára pillant - ...egy óra múlva lesz.
            - Ezt így megjegyezted? - kérdezem szórakozottan.
            Bólint. - Most még az enyém vagy, és nem a büféé, Ruby Bell.
            A következő pillanatban elránt engem Lydia és Ember mellől. Éppen csak sikerül a vállam fölött rájuk pillantanom, aztán gyorsan előre kell néznem, hogy ne lépjek rá a ruhámra. Először azt hiszem, James a bár felé akar vinni, de aztán kitér, és a hinták felé húz. Egy másik pár éppen ott pózol, és mi megállunk néhány lépéssel a fotós mögött.
            Vigyorogva nézek Jamesre. - Komolyan? Emlékszem azokra az időkre, amikor egyáltalán nem volt kedved a bulijainkhoz - jegyzem meg. - És most még egy páros képet is akarsz szuvenírként?
            - Tudod, miért nem volt kedvem hozzá - hallom Jamest a fülemhez közel. Libabőrös leszek.
            - Valójában volt kedved hozzá - mondom. - Ismerd be. Az egész csak álca volt, valójában nagyon tetszett neked a DJ a évnyitó bulin, és csak irigykedtél, hogy nem őt bérelted fel a saját házibulijaidra.
            James halkan felhorkant. - Pontosan.
            Hirtelen odahajol, és a szájával végigsimít az arcomon, majd az állkapcsomon. Megborzongok, amikor csókot nyom a fülem mögötti pontra.
            - Nagyon szép vagy - motyogja, és érzem a meleg leheletét a bőrömön. Libabőr fut végig a testemen, és már épp kinyitnám a számat, hogy viszonozzam a bókot, amikor a fotós hangja megrándulásra késztet.
            - Következő - szólítja meg unottan. Amikor látja, hogy én jövök, meglepetten felvonja a szemöldökét. - Ó, te vagy az, Ruby.
            Mr Foster és én azóta ismerjük egymást, amióta a Maxton Hallban rendezvényeket szervezek. Emellett ő készíti és szerkeszti a hivatalos eseményfotókat a blogunk, az iskola honlapja és a Lexington hírlevele számára, amelyet havonta egyszer küld ki. Ő egy profi, és az a tény, hogy beleegyezett, hogy ma este egy Polaroid fényképezőgéppel készíti ezeket a képeket, csak még inkább emeli a megbecsülésemet.
            - Jó estét, Mr Foster - mondom.
            - Nem hiszem, hogy valaha is fényképeztem volna önt - töpreng hangosan, majd a hintára mutat. - Foglaljon helyet.
            - Köszönöm - motyogom, és leülök, miközben James a hátam mögé helyezkedik, egyik keze a hinta kötele körül, a másik a hátamon. Még a ruhám szövetén keresztül is érzem a belőle sugárzó melegséget. Bizsergés fut végig az egész testemen, és azon tűnődöm, vajon elmúlik-e valaha ez az izgalmas érzés, hogy közel vagyok hozzá. Remélem, hogy nem.
            - Mosolyogjanak! - mondja Foster úr, de nem kellett volna megkérnie rá - a mosolyom magától jön.
            Miután elkészült a kép, egy Polaroid fényképezőgépből lenyomatot kapunk. James röviden megrázza, mielőtt megnézzük.
            - Ez annyira giccses.
            Ahogy ezen a virághintán ülök, James pedig mögöttem áll - valószínűleg minden pár ugyanebben a pózban fog fényképezkedni ma este.
            Már most tudom, hogy a jövőben minden alkalommal vigyorogni fogok, amikor erre a képre nézek.
            - Tetszik - mondja James.
            Mosolyogva elrakja a kabátja zsebébe. Aztán felemeli a kezét, és az ujjaival végigsimít az arcomon. Mintha nem tudatosan tenné, hanem mintha magától történne. Amikor újra elhúzza a kezét, szeretném ott tartani, és a tenyerébe fészkelni az arcom.
            - Táncoljunk? - kérdezem végül. Valamit tennem kell, hogy megfékezzem a forróságot, amit gyengéd érintése lobbantott fel a testemben.
            James szemöldöke meglepetten felszalad. - Önként felajánlod?
            Bólintok, és megragadom a kezét. Mielőtt meggondolhatnám magam, magam mögé húzom a táncparkettre, a többi pár közé, akik már lassan mozognak a zenére.
            Ráteszem a kezem James vállára, és elindulok vele. Ezúttal videókat néztem, és előtte gyakoroltam Emberrel, de hamar rájövök, hogy nem kell aggódnom a betanult lépések miatt. James és én csak ringatózunk előre-hátra.
            - Az év elején nem gondoltam volna, hogy itt leszek. Veled - motyogja James a fülemhez közel. - Annyira hálás vagyok.
            A szavai meleg bizsergést keltenek a testemben. - Én is hálás vagyok, hogy itt vagy nekem, James.
            Tovább haladunk a lassú dalra, amit a zenekar játszik. Egyszer csak hagyom, hogy a kezem feljebb vándoroljon, amíg meg nem simogatom a nyakát. James olyan közel húz magához, hogy nem férne el köztünk még egy falevél sem. Érzem a lélegzetét a testemen. Ugyanolyan szabálytalan, mint az enyém. Amikor a másik kezemet is kiengedem az övéből, és a nyaka köré tekerem, James éles lélegzetet vesz. A keze végigvándorol a derekamon, és végigsimít az oldalamon. Nagyot nyelek, és lehunyom a szemem.
            Aztán érzem, ahogy James ajkai végigsimítanak a hajam vonalán.
            -James... - suttogom, és lassan újra kinyitom a szemem.
            Félig lesütött szemhéjakon keresztül néz rám. Visszatartom a lélegzetem, magamba szívom a látványát. A gyönyörű szemét, az ajka enyhe ívét.
            - Ruby... - mondja rekedten.
            Aztán egy másodpercig sem bírom tovább. Lábujjhegyre állok, és ő is felém tart.
            Amikor az ajkaink találkoznak, mintha tiszta elektromosság lövellne át a testemen. Jamesszel mindig ilyen. Egyáltalán nem tudom leírni, de egy egyszerű csók tőle elég ahhoz, hogy teljesen felforgassa a világomat, és elfelejtsek mindent körülöttem.
            James könnyedén végigsimít a nyelvével az alsó ajkamon, én pedig engedem neki. Kezemet a hajába temetem, és érzem a nyögéseit az ajkaimon.
            - Istenem, menjetek szobára - hangzik el mellettünk egy mély hang.
            James elhúzódik tőlem, én pedig többször pislogok. Aztán James válla fölött átnézek, és felismerem Camille-t, aki egy sráccal táncol. A szemét forgatja.
            - Nagyon rosszak vagyunk - motyogom, és arcomat James vállába temetem.
            Hirtelen észreveszem, hogy megmerevedik. - Mi...
            Felemelem a fejem. James a vállam fölött fixíroz egy pontot, én pedig megfordulok, hogy kövessem a tekintetét.
            Mr Sutton épp most lépett be a táncparkettre egy nővel.
            - Ő nem a tutorunk az oxfordi tanulócsoportból? - kérdezem.
            - Philippa Winfield - motyogja James. Mindig mindenkinek megjegyzi a nevét - még azoknak is, akikkel csak egyszer találkozott. Azt hiszem, ezt automatikusan megtanulja az ember, ha egy nagy vállalatba születik bele.
            - Úgy tűnik, ismerik egymást - mondom, miután Mr Sutton átkarolta Pippát. A lány rámosolyog - a magas sarkú cipője miatt nagyjából szemmagasságban vannak -, majd odahajol hozzá, és valamit a fülébe súg, amitől a férfi felnevet. Szégyenlős nevetés ez, egészen más, mint amit az órákon ad ki.
            - Bassza meg - mondja James abban a pillanatban, amikor Mr Sutton átnéz Pippa válla felett, és a vidám arckifejezése elhal.
            Nem tart sokáig, mire rájövök, hogy miért.
            Lydia.
            A táncparkett közelében áll, és mindent szemmel tart. Most sarkon fordul, és elhagyja a termet az egyik hátsó kijáraton keresztül.
            Azonnal oda akarok menni hozzá, de James megragadja a kezem. Mielőtt megkérdezhetném, miért teszi ezt, biccent abba az irányba, amerre Lydia az imént ment.
            Mr Sutton utána szalad.
            - Szerinted ez jó ötlet? - kérdezem tétován.
            James arckifejezése áthatolhatatlan. - Előbb-utóbb beszélniük kell egymással. Különben is, azt hiszem, most inkább egyedül maradna.
            Mivel James mindenkinél jobban ismeri Lydiát, megbízom benne.
            - Nem akarom, hogy rosszul érezze magát - motyogom.
            A szavaimra James melegen néz rám. - Minden rendben lesz. Ebben egészen biztos vagyok.
            A bizonyosság, amivel ezt mondja, és az, ahogyan egyszerre rám néz, azt a benyomást kelti, hogy nem csak Lydiára gondol.
           Mióta ismerem, most először úgy tűnik, hogy hisz a saját boldogságában. És ez hihetetlenül boldoggá tesz.