Save You (Maxton Hall, #2)

22

James

Mr Bell bolognaija fantasztikus.
            A spagetti al dente, és a különböző fűszernövények, paradicsom, fokhagyma és egy csipetnyi vörösbor kombinációja a szószban annyira jó, hogy nem tudom megállítani a nyögést, ami elhagyja a számat.
            Mire lenyelem az első falatot, négy szempár szegeződik rám. Ruby egész családja engem néz. Különösen Mr Bell tekintete tesz idegessé. Amióta rosszul tettem le az evőeszközöket, amikor megterítettem az asztalt, összehúzott szemmel figyel, mintha csak a következő hibámra várna, hogy megmutassam neki, nem vagyok elég jó a lányának. Pedig én pontosan tudom, hogyan kell helyesen letenni az evőeszközöket. Néha üzleti ebédeket tartunk otthon, ahol három különböző evőeszközkészlet van az asztalokon. Az, hogy korábban nem sikerült jól megterítenem, biztosan nem azért van, mert hülye vagyok, hanem egyszerűen azért, mert izgatott vagyok.
           Megköszörülöm a torkomat, egyenesen ülök, és teljes meggyőződéssel mondom: - Ez a legjobb bolognai, amit valaha ettem.
            Ruby anyukája rám mosolyog. Ember a háta mögött mormol valamit, ami úgy hangzik, mint a "nyalizás". Legalább Mr Bell arca egy kicsit barátságosabbnak tűnik ezután. Most már azt is látom, hogy Ruby és Ember egyértelműen tőle örökölte a szemét, nemcsak a színét, hanem a tekintetük intenzitását is.
            - James - mondja Mrs Bell - Helen, javítom ki magam gondolatban -, miközben épp egy újabb falat tésztát tuszkolok a számba. - Tudod már, hogy mit fogsz csinálni érettségi után?
            Automatikusan megmerevedek. De aztán meglátom Ruby várakozó tekintetét, és eszembe jut, hogy ezek az emberek Ruby családja, és nem kell megjátszanom magam nekik.
             - Felvettek Oxfordba- válaszolom tétován, a szokásos dac nélkül a hangomban. - És már társ is vagyok a Beaufortban.
            - Mindig is ezt akartad csinálni? - folytatja Helen.
            Hát jó. Talán nem kell megjátszanom magam előttük, de nem fedhetem fel az egész belső életemet előttük. Egyszerűen nem tehetem meg. Lassan rágom a tésztát, és úgy teszek, mintha gondolkodnék, hogy ne kelljen azonnal válaszolnom.
            - Ruby már nagyon régóta tudja, hogy Oxfordba akar menni. Néha elgondolkodom, vajon minden Maxton Hall-i diák ilyen-e - teszi hozzá, és a lányára mosolyog, aki balra tőlem ül, és nyugtalanul ül a székében.
            Nyelek egyet, és iszom egy korty vizet. - Nem mindenki olyan, mint Ruby, erről biztosíthatlak.
            - Ez meg mit akar jelenteni? - kérdezi Ruby felháborodva.
            - Nem ismerek senkit, aki annyira vágyott volna Oxfordra, mint te. A barátaim és én is megdolgoztunk érte, de biztos vagyok benne, hogy senki sem dolgozott olyan keményen, mint te. - Röviden elgondolkodom azon, hogy ez nem hangzik-e túlságosan úgy, mintha azzal próbálnám behízelegni magam a családjának, hogy mindenki előtt dicsérem Rubyt. - De az is lehet, hogy egy kicsit elfogult vagyok.
            Az asztalnál mindenki felnevet. Nyilvánvalóan nagyon viccesnek találták. Rájuk ráncolom a homlokom. Minden, amit mondtam, teljesen őszinte volt. Nem gondoltam, hogy nevetni fognak rajta. Egy ismeretlen érzés támad a gyomromban, és újabb adag tésztát veszek, hogy elnyomjam.
            Az étkezés után segítek leszedni az asztalt. Otthon soha nem tenném ezt - erre van személyzetünk -, de itt mindenki magától értetődően besegít, így egy pillanatig sem habozom.
            Különben is, nagyon szeretném, ha Ruby szülei megkedvelnének.
            Megértem, hogy szkeptikusak velem kapcsolatban. Én is az lennék a helyükben.
            - Bejönnétek egy pillanatra a nappaliba? - kérdezi Helen, amikor végeztünk. - Vagy haza kell menned, James?
            Megrázom a fejem. - Nem. Nem, nem kell hazamennem.
            "Ha olyan kérdéseket tesznek fel, amikre nem akarsz válaszolni, inkább ne mondj semmit - súgja Ruby a fülembe, miközben követjük az anyját a konyhából, némi távolságot tartva közöttünk. - Sajnálom, hogy az előbb olyan kínos volt.
            - Semmi baj - válaszolom ugyanilyen halkan. - Ne aggódj emiatt. Kedvelem a szüleidet. És Embert is.
            Ez mosolyt csal Ruby ajkaira. Legszívesebben megfogtam volna a kezét, vagy más módon megérintettem volna, de abban a pillanatban belépünk a nappaliba, ahol a család többi tagja már kényelembe helyezte magát.
            Észreveszem, milyen tágasnak tűnik a szoba, és milyen minimalista a berendezés. Rubyéval ellentétben nem zsúfolt, hanem nyitott, sok szabad térrel. Megértem, miért kell így lennie, amikor Mr Bell ide-oda manőverezi a kerekesszékét, amíg az párhuzamos nem lesz a kanapéval.
           Ekkor felkap egyfajta távirányítót, és hirtelen a kanapé felemelkedik, amíg a kerekesszék ülésének magasságába nem kerül. Mr Bell átcsúszik az egyik ülésről a másikra. Amikor meglátja, hogy figyelem, először el akarom fordítani a tekintetem, de ellenállok a késztetésnek. Nem akarom, hogy azt higgye, kellemetlennek találom, hogy így látom - elvégre ez teljesen normális dolog számára. Így hát tartom a tekintetét, és a kanapéra mutatok, amely ismét süllyedni kezd.
            - Még sosem láttam ilyet- mondom őszintén. - Ez a kanapéba van beépítve, vagy...?
            Mr Bell bólint. Ha meg is lepődik a kérdésemen, nem mutatja. - A kanapé alá, hogy pontos legyek.
            Ember lehuppan az apja mellé. Rövid ideig a vállának támaszkodik, és hirtelen szeretetteljes kifejezés terül szét az arcán, ami meglágyítja az egész arckifejezését. Így kell kinéznie egy olyan apának, aki nem csupán üzleti partnerként tekint a gyermekére, akit a saját céljaira felhasználhat.
             - Foglalj helyet - mondja Helen. Tanácstalanul Rubyhoz fordulok, aki helyettem dönt, és a kanapéval szemben lévő fotelre mutat. Leül Ember mellé.
            - Játszottál már Jengat, James? - kérdezi Ember hirtelen, amikor az anyja a nappaliasztal közepére helyezi a játékot, amely úgy néz ki, mintha fakockákból készült volna. Szkeptikusan szemlélem, és megrázom a fejem. - Nem.
            Ember szája rövid időre tátva marad. - Oké. Ez... - Megköszörüli a torkát. - Nem tudom, hogy mit érzek ezzel kapcsolatban.
            Megvonom a vállam. - Sajnálom.
            -Nem nagy ügy - vág közbe Ruby, és olyan pillantást vet Emberre, ami egyértelműen azt mondja, hogy most jobb, ha csendben marad.
            - Pontosan - ért egyet Helen. - Ez gyerekjáték.
            Mr Bell felhorkan. - Azért mondod ezt, mert mindig te nyersz.
           - Micsoda ostobaság. - Magabiztosan rám mosolyog, és rámutat a toronyra, amelyet éppen az imént épített a fakockákból. - Felváltva kell lehúznunk egy-egy hasábot erről a toronyról, majd visszatenni a tetejére. Egyszerre csak egy kézzel lehet húzni, és minden sorban legalább egy fadarabnak meg kell maradnia.
            Egyszer bólintok. - Értettem.
            - És az a nagyszerű - folytatja, miközben a férjére néz -, hogy mindig több győztes van, és csak egy vesztes.
            - Ez nem igaz - vág közbe Ruby. - Ha összeadjuk az elmúlt tizennyolc évet, mindannyian vesztesek vagyunk, mert anya sosem dönti le a tornyot.
            Válaszul Helen csak elmosolyodik magában, és ebben a pillanatban rájövök, hogy nem szabad hagynom magam becsapni a szívélyes modorától, hanem vigyáznom kell vele.
            A játék elkezdődött. Helen után rögtön én jövök sorra, és kihúzok egy kis fatömböt az oldalából. Utánam jön Mr Bell, majd Ember és végül Ruby. Amint a második soromra kerül a sor, a torony összeomlik. Döbbenten rándulok össze, ahogy a fadarabok minden irányba hullanak. - A fenébe - motyogom.
            - Ne vedd sértésnek, James, de nagyon béna vagy - mondja Ember.
            - Csak egy kis gyakorlásra van szüksége - Ruby sokkal magabiztosabbnak hangzik, mint amilyennek én érzem magam.
            A következő körben jobban tartom magam, de megint én vagyok az, aki ledönti a tornyot. És az azutáni fordulóban is. Legalább Ember és Mr Bell úgy tűnik, örülnek neki, úgyhogy nekem ez nem gond. A negyedik forduló már jobban megy. Megpróbáltam lemásolni Helen technikáját, és valóban úgy tűnik, a trükk az, hogy csak az ujjhegyeket használjuk, és nem a kezet. Ezután nem sietek, bár érzem, hogy mindenki engem figyel. Mindent megteszek, hogy a lehető leglassabban húzzam ki a blokkokat, és ezúttal tényleg jól sikerül.
            A végén a torony annyira meginog, hogy Ruby kétségbeesetten rázza a fejét, amikor ő kerül sorra. Kissé kipirult arccal és koncentrált tekintettel lehajol, és kihúz egy fatömböt. A torony előre-hátra himbálózik, ahogy hátradől, mi pedig mindannyian átszellemülten várunk. Amikor a ringatózás alábbhagy, és tényleg abbamarad, megkönnyebbülten lélegzem fel. Ruby meghallja, és a torony fölött rám néz. Soha nem felejtem el a mosolyt, ami az arcán elterül. Tényleg, soha. Az egész testemet betölti, és egy pillanatra annyira magával ragad a látványa, hogy észre sem veszem, ahogy Helen kinyújtja a kezét és ...
            A torony egy csattanással összeomlik. Ember diadalmas kiáltással ugrik fel, és ujjával az anyjára mutat. - Ha!
            - James miatt veszített anya - kiáltja Ruby, és tapsol.
            Mr Bell halkan felnevet, és szórakozottan néz a feleségére.
            - Azt hiszem, ezt ki kell derítenünk egy újabb fordulóval  - mondja Helen, és rám néz. Aztán az összeomlott fatömbök irányába biccent. - Segíts felállítani, James.
            Lenyűgöz ez a család. A lelkesedésük ragályos, és olyan gondtalannak érzem magam tőle, mint már régóta nem.
            - Örömmel, Helen - válaszolom túl későn, és felállok, hogy újjáépítsem a tornyot. Blokkról blokkra, darabról darabra. Pontosan úgy, mint Ruby-val való kapcsolatomat. És minden mást is.