Save You (Maxton Hall, #2)

26

Lydia

            Életemben először kell ruhát rendelnem az interneten. Ahelyett, hogy végigsétálnék a londoni Bond Streeten, és minden üzletbe legalább egyszer betérnék, most Ruby ágyán ülök, és boltról boltra kattintgatok. Jó móka, különösen azért, mert nem egyedül kell csinálnom, de már alig várom, hogy mikor mehetek vissza a kedvenc boltjaimba, hogy megérinthessem a ruhákat, és közelről is megnézhessem őket.
            Erre azonban a következő hónapokban nem lesz lehetőségem. Az ottani boltosok többsége ismer engem, és túl nagy a valószínűsége annak, hogy egy pillantást vetnek a hasamra, és egy az egyben összerakják a dolgokat. Mert akkor csak idő kérdése lenne, hogy apa is rájöjjön.
            A gondolattól jéghideg borzongás fut végig a testemen.
            Nem, egyelőre be kell érnem az online vásárlással.
            - Mit gondolsz? - kérdezi Ruby, felém fordítva a laptopot.
            Én csak az orromat ráncolom. - Úgy néz ki, mintha valaki nem tudna bánni az ollóval - mondom, és a mutatóujjammal végigsimítom a ruha szegélyét, amely hátul jóval hosszabb, mint elöl. - Anyukámat nagyon felzaklatta volna ez a szabás. És a színe is. És a csipkeszegély a dekoltázsán.
            - Oké, oké - mondja Ruby nevetve, és becsukja a lapot. - Akkor nézzük meg még egyszer itt. A huszonhétből csak a tizenkettedik oldalig jutottunk.
            Lapozni kezd, és együtt nézzük, ahogy a legkülönbözőbb színű és szabású ruhák jelennek meg a kijelzőn.
            - Lehet, hogy inkább kihagyom a tavaszi bált - javaslom egy idő után.
            Ruby azonnal megrázza a fejét. - Ez az utolsó tavaszi bálod, Lydia. El kell jönnöd.
            - Csak kezdem azt hinni, hogy lehetetlen olyan ruhát találni, amiben el tudom rejteni ezt a pocakot. Mi van, ha valakinek leesik a tantusz? - kérdezem, és a túlméretezett pulóverem alatt megbújó kis gömböcskére mutatok.
            - Majd találunk egy másik ruhát. Ne aggódj emiatt. - Ruby sokkal magabiztosabbnak hangzik, mint amilyennek én érzem magam.
            Bár Dr. Hearst elmondta, hogy a hasam lassan nő a többi ikreket váró nőhöz képest, én már most hatalmasnak érzem magam. Az elmúlt hetekben megszoktam, hogy a suliban magam elé tartom a táskámat, és minden blúzomat két számmal nagyobb méretben hordom. James az egyik beauforti találkozója után észrevétlenül kivitte őket a varrószobából. Most először örülök annak, hogy az iskolai egyenruháinkat anya tervezi, és a varrodában készülnek.
            Bárcsak a tavaszi bálra szánt ruhával is megtehetném ugyanezt. Már bánom, hogy hagytam, hogy Ruby és James rábeszéljen, hogy elmenjek. Nem is a ruha a legnagyobb problémám az egésszel. Mindenekelőtt azt szeretném elkerülni, hogy az órákon kívül találkozzam Grahammel.
            De ezt nem mondhatom el Rubynak - és főleg nem Jamesnek. Nem bírnám elviselni, ha még egyszer szánakozva nézne rám. Főleg nem a múlt szerda után, amikor becsípődött egy ideg a hátamban, és tehetetlenül feküdtem az ágyban. A fájdalom olyan erős volt, hogy mozdulni sem tudtam, és várnom kellett, hogy James meghallja a segélykiáltásaimat. Aztán neki kellett segítenie felöltözni.
            Megalázó volt, és szeretném kitörölni az egész reggelt az emlékezetemből. Örökre. Ha most elmondom neki, hogy nem bírom elviselni, ha egy buliban összefutok Grahammel, azt fogja hinni, hogy teljesen labilis vagyok. És ezt nem akarom.
            - Hogy néz ez ki? - kérdezi Ruby.
            Nekem sem tetszik ez a ruha. Túl fiatalos, nem elég elbűvölő, és egyenruhára emlékeztet. - Igazából egy olyan ruhát szeretnék, amiben nem tűnök ki teljesen.
            - Soha nem gondoltam volna, hogy ilyen nehéz lesz olyan ruhát találni, ami illik a Szentivánéji álomhoz. Már bánom, hogy én javasoltam a témát.
            - Ez egy gyönyörű téma. És Elie Saab ruhája tökéletesen passzolna hozzá - sóhajtok.
            Ruby beírja a nevet a böngészője keresősávjába, majd lelkes felkiáltást ereszt meg. - Tényleg tökéletesen illene hozzá. A virágok abszolút gyönyörűek, és ... ó, Istenem, egy vagyonba kerülnek.
            - Hát igen. De nem ez a probléma. De egy ilyen ruhát mindig személyesen kell felpróbálni, és ez most nem lehetséges.
            Eltekintve attól, hogy teljesen túlzás lenne egy ilyen iskolai bálra. Az Elie Saab-álmot az esküvőmre tartogatom. Vagy bármilyen esküvőre - mert valószínűleg az összes barátom előttem fog férjhez menni. A szerelmi életem még mindig abból áll, hogy elolvasom Graham régi üzeneteit, és könnyekben török ki, lehetőleg úgy, hogy senki ne vegye észre.
            Ez egy teljes tragédia.
            - Megkérhetnénk Embert, hogy segítsen - mondja Ruby tétován. - Mindig ő találja a legcsodálatosabb dolgokat a neten.- Óvatos pillantást vet rám. - Nem kell többet mondanunk neki, mint amennyit tudnia kell.
            - Nem gondolod, hogy magától is rájön? - kérdezem óvatosan.
            - Lehet, hogy így van. Embernek van érzéke a titkokhoz - töpreng Ruby. - De még ha rá is jön: Remélem, tudod, hogy soha nem mondana semmit.
            Veszek egy mély lélegzetet. Az elmúlt hetekben és hónapokban Ruby bebizonyította nekem, hogy jó barátom. Talán a legjobb barátom is, aki valaha is volt. Nem tudom elképzelni, hogy elárulna engem. És ha ő bízik a húgában, akkor én is bízhatok.
            - Ha úgy gondolod, hogy Ember meg tudja oldani a ruhaproblémámat, akkor szívesen megkérdezném őt.
            Ruby sugárzik. Aztán feláll. - Mikor jön érted Percy és James? Van még időnk?
            - Az edzésnek fél óra múlva vége - mondom, miután gyorsan az órára pillantok. - Mire ideér, valószínűleg már negyed nyolc lesz.
            - Tökéletes - Ruby kinyitja az ajtót, és int. Követem őt a folyosóra. Ember szobája közvetlenül Rubyé mellett van, és az ő ajtaja résnyire nyitva van. Ruby kétszer kopogtat.
            - Ember, van egy perced? Van egy kis ruhavészhelyzetünk.
            - Persze, gyertek be - szólít meg minket.
            Együtt lépünk be Ember szobájába. Ugyanolyan méretű, mint Rubyé, és eléggé zsúfolt. Egy ágy, egy íróasztal, egy másik, keskenyebb asztal, rajta egy varrógép, és közvetlenül mellette egy szabóbábu, amiről egy ruha lóg. Tágra nyílt a szemem.
            - Ez a te ruhád? - kérdezem Rubytól döbbenten.
            Tulajdonképpen azonnal meg akarom nézni közelről, de időben eszembe jut a jó modorom. - Szia, Ember - mondom, és felemelem a kezem.
            Ruby nővére a padlón ül az ágya előtt, előtte néhány tekercs szövet és foszlányminták. Nagy, kusza konty van a fején, amiből néhány sötét szál kiszabadult. Egy ceruza van az ajkai közé tűzve.
            - Szia - motyogja, és félreteszi a mintadarabokat, hogy kivegye a tollat a szájából. - Mi a vészhelyzet?
            - Lydiának kell egy ruha a tavaszi bálra. Legszívesebben Elie Saabtól szeretne egyet, de sajnos ezúttal ez nem fog összejönni. Van valami ötleted, hol találhatnánk valami olyat, ami illik a témához? Már végigjártuk az online boltokat, amiket mutattál.
            - Az Elie Saab tökéletes lenne. Olyan gyönyörűek a ruhái. - Ember felsóhajt. - Rengeteg van belőlük a Pinterest ruhás pinboardján.
            - Van egy ötletem - kérdezem, és közelebb lépek a ruhakészítő bábuhoz. Kérdő pillantást vetek Emberre a vállam fölött. - Szabad?
            Bólint. - Persze.
            Alaposan szemügyre veszem a ruhát. Lágy rózsaszínű, tüllszoknyával és virágokkal hímzett felsővel. Közelebbről megnézve észreveszem, hogy két részből áll, amiket Ember valószínűleg egy széles selyemszalaggal akar összevarrni, és amiket most kis gombostűk tartanak össze.
            - Ezt te magad varrtad?
            Ember bólint.
            - Gyönyörű - mondom őszintén.
            Ember arca egy kicsit elszíneződik. - Igazán szerencsések voltunk, igazából csak a móka kedvéért rendeltem a tüllt. A minősége nem különösebben jó, de biztos vagyok benne, hogy egy laikus ezt nem fogja észrevenni, ha egyszer elkészül.
            Hirtelen anya hangját hallom a fülemben.
            Tehetség. Tiszta tehetség.
            Mostanában állandóan rá gondolok. A legfurcsább helyzetekben és a legfurcsább helyeken látom az arcát vagy hallom a hangját, és bár még mindig hihetetlenül fáj rá gondolni, ezeket a pillanatokat egyszerre gyönyörűnek és megnyugtatónak találom. Mintha anya egy része még mindig velem lenne.
            - Nagyon tehetséges vagy, Ember. Bárcsak én is ilyen jól tudnék varrni.
            - Nem ezt tanulod meg elsőnek, ha egy olyan családban nősz fel, mint a tiéd? - kérdezi óvatosan.
            Megvonom a vállam.
            Emlékszem, tizenhárom éves koromban könyörögtem a szüleimnek, hogy fogadjanak fel egy varrónőt, aki megtanítana varrni. Meg akartam valósítani a rajzolt terveimet, de fogalmam sem volt az alapokról. Apa előbb látni akarta a vázlataimat és a terveimet, hogy tudja, megéri-e kifizetni az órákat. De amikor rájött, hogy fiatal nőknek terveztem ruhákat, azonnal elküldött egy gúnyos fintorral.
            Ezután többé-kevésbé magamat tanítottam meg varrni. De még az elkészült szoknyák és blúzok sem győzték meg a szüleimet arról, hogy egy női kollekció Beaufortban jó és fontos lépés lenne. És egy bizonyos ponton túl lehangoló volt számomra, hogy órákig üljek a varrógép előtt, és szívemet-lelkemet beleadjam egy olyan ruhadarabba, amelyet soha senki nem fog viselni.
            - Régebben tudtam varrni. Most ... már nem - válaszolom egy idő után.
            - Hogyhogy?
            Az, hogy Ember csak így kérdez, elég jó érzés. A legtöbb ember eléggé öntudatos a velem folytatott beszélgetésekben, mintha nem tudnák, mit kérdezhetnek és mit nem. Ennek következtében csak triviális dolgokról beszélgetnek velem. Ember a kevés kivételek egyike: úgy érzem, hogy tényleg érdekli, amit mondani akarok.
            - Mindig is szerettem volna saját kollekciót indítani a Beaufortban, de a szüleim kategorikusan kizárták, hogy női ruhákat is felvegyenek a kínálatba. Így végül felhagytam a varrással.
            Ember elgondolkodva néz rám. - Tehát már nem tervezel semmit?
            - De igen ... - Megvonom a vállamat. - Csak magamnak, nem Beaufortnak.
            - Sajnálom - mondja Ruby halkan mellettem, és Ember egyetértően bólint. - Mondhatnék valami közhelyet, hogy "soha ne add fel", de el tudom képzelni, milyen lehangoló lehet, ha újra és újra elutasítanak. Ezután nekem sem lenne kedvem hozzá.
            - Na igen. - Érzem, ahogy gyülekeznek bennem ezek a sötét felhők, amelyek minden alkalommal a sötét gondolatok örvényébe rántanak, ahonnan órákba telik, mire ki tudok belőle találni.
           Amilyen gyorsan csak tudok, megpróbálom elterelni a figyelmemet, és valami másra koncentrálni. - Mindegy, váltsunk témát! Mit gondolsz, hol tudnál szerezni egy szép ruhát a tavaszi bálra? Ruby azt mondta, hogy bloggerként minden bennfentes tippet ismersz - csiripelek vidáman. Magam is hallom, milyen mesterkélten hangzik.
            Ember a babára néz, mielőtt felém fordulna. - Még mindig rengeteg anyagom van. Ha szeretnéd, készíthetek neked egy ruhát.
            Egy pillanatra elakad a szavam.
            Aztán rájövök, hogy nem kérhetem tőle ezt a szívességet. Lassan megrázom a fejem. - Az túl sok munka lenne. Különben is, a parti szombathoz egy hétre van.
            Ember elutasító mozdulatot tesz a kezével. - Badarság. Nem tettem volna ajánlatot, ha nem lenne elég időm. Biztos vagyok benne, hogy tudsz adni egy alsószoknyát az egyik régi ruhádból, ugye? - kérdezi Ember. - Majd csinálunk neked valami szépet, nagyszerű lesz.
            - Fogadd el az ajánlatot, Lydia - biztat Ruby, és átkarolja a vállamat.
            Annyira eláraszt a nyitottságuk, a melegségük és a segítőkészségük, hogy a torkom összeszorul, és a szemem égni kezd. Eszeveszetten pislogok, és mélyen ki-be lélegzem. Talán a hormonok miatt van, de ebben a pillanatban hihetetlenül nehezemre esik megőrizni a nyugalmamat.
            - Köszönöm - sikerül végül kimondanom.
            - Ó, még ne köszönd meg. A munkámnak ára van. Bár nagyon kicsi... - mondja Ember, és szinte ördögi mosollyal néz ide-oda köztem és Ruby között.
            Zavartan Rubyra nézek, aki mindennek tűnik, csak boldognak nem.
            - Ember... - mondja komoly hangon.
            - Ugyan már, Ruby. - Felém fordulva hozzáteszi: - Szeretnék veled menni a bálba.
            - Ez remek ötlet! Vagy nem? - kérdezem Rubytól, de ő csak komoran néz a húgára.
            - Lydia örülne, ha vele mennék.
            - Még mindig nem mondtad el, ki az a titokzatos fiú, akivel a legutóbbi bulin találkoztál - mondja Ruby.
            - Mi köze van neki ahhoz, hogy egy kellemes csajos estét akarok veled tölteni? - válaszol Ember.
            Ruby csak felvonja a szemöldökét.
            - Láttam, mit rendeltél a dekorációs cégtől. Én is nagyon szeretnék elmenni a tündérbálba  - folytatja Ember.
            Ruby mély levegőt vesz, néhány másodpercig visszatartja, majd lassan kiengedi. - Múltkor megegyeztünk a szabályokban, és te nem tartottad be őket. Csak aggódom.
            - Nem ittam, és nem is táncoltam meztelenül az asztalokon. Úgyhogy nincs miért aggódnod.
            Ruby felsóhajt. Egy darabig nem szól semmit. Úgy tűnik, mintha a fejében pro és kontra érvek listáját készítené.
            - Ugyanazok a szabályok érvényesek, mint legutóbb - mondja végül. - És ezúttal is betartod őket - megegyeztünk?
            Ember mosolya kiszélesedik.
            - Megegyeztünk? - követeli Ruby.
            - Szívesen elkísérnélek a tavaszi bálra, Ruby. Nagyon köszönöm a kedves meghívást! - mondja Ember diadalmasan. Amikor Ruby nem válaszol, hallhatóan kifújja magát. - Megegyeztünk, tartom magam a szabályaidhoz.
            - Rendben - mondja Ruby bólintva. - Akkor azt hiszem, hármasban megyünk a tavaszi bálba.
            Ember felhördül, és oldalba könyököl. - Ez annyira szuper lesz.
            Remélem, igaza van.