Save You (Maxton Hall, #2)

8

James

A Rage Against The Machine durva gitárhangjai már több mint egy órája zúgnak a fülemben, és úgy érzem, mintha az egész testem lángolna. De még ez sem elég.
Az erősítőgép előtt állok, és a rövid rudat szorongatom, ami karabinerekkel van a tetejére erősítve. A könyökömet szorosan a testemhez szorítom, és felhúzom az alkaromat, majd lefelé nyújtom, újra és újra. A homlokomról a pólómra csöpög az izzadság, és a karizmaim remegnek, de nem érdekel. Tovább folytatom. Végül eljön az a pont, amikor már annyira kész vagyok, hogy csak egy hangos, értelmetlen zúgást hallok a fejemben, és elhallgatnak a gondolatok Beaufortról, anyámról vagy Rubyról. Miután befejeztem a karedzést, leülök az erősítőgép párnájára. Megragadom a rudat, és lassan előre tolom. Ahogy lassú tempóban visszaengedem, húzódást érzek a mellizmaimban.
Csak akkor veszem észre, hogy kinyílt a edzőterem ajtaja, amikor Lydia keresztbe tett karokkal áll előttem. A nővérem felülről bámul le rám, és mond valamit, de a fülemben lévő zaj miatt nem hallom. Nem tántorodom el, folytatom a gyakorlatot. Lydia lehajol felém, így nincs más választásom, mint ránézni. Lassan egy újabb szót formál az ajka - és nem kell hallanom, hogy megértsem.
Idióta.
Vajon most mit tettem? A temetés óta alig hagytam el a házat, és egy csepp alkoholhoz sem nyúltam. Különösen akkor volt igazán nehéz, amikor nem tudtam megállítani a sötét gondolatokat. De kitartottam, részben Lydia miatt, akinek remegő teste anya temetésén arra emlékeztetett, hogy testvérként az a feladatom, hogy ott legyek mellette. Így nem tudom megmagyarázni, miért áll most előttem kipirult arccal, és miért néz rám szigorú tekintettel. Bár el kell ismernem, hogy a szájtátogatása a fülemben dübörgő zenével együtt tulajdonképpen elég mulatságos. Majdnem úgy néz ki, mintha lipsyncelne.
Hirtelen Lydia egy lépést tesz előre, és kihúzza az egyik fülhallgatót a fülemből. - James!
- Mi van? - kérdezem tőle, és kiveszem a másik fülhallgatót is. A hirtelen beállt csend fenyegetőnek tűnik számomra. Mostanában mindig szükségem van zajokra magam körül, mert különben elkezdek gondolkodni.
- Rubyról akartam beszélni veled.
Leveszem a kezem a rúdról, és a törölközőmért nyúlok. Megtörlöm vele az arcomat, majd a nyakamat, ahol összegyűlt az izzadság. Kerülöm Lydia tekintetét.
- Nem tudom, hogy miről...
- Ugyan már, James.
Olyan érzés, mintha túl szorosra kötött nyakkendő lenne rajtam, ami hirtelen a nyakam köré szorul. Megköszörülöm a torkomat. - Nincs kedvem erről beszélni.
Lydia rám néz, és megrázza a fejét. A szája sarka lefelé húzódik, és a karját keresztbe fonja a mellkasa előtt. Abban a másodpercben annyira emlékeztet anyára, hogy egy pillanatra el kell fordítanom a tekintetem. A törülközőre nézek, és megtörlöm benne a kezemet, pedig már száraz.
- Szívesen segítenék neked. Nektek.
Ezen csak keserűen tudok nevetni. - Nincs olyan, hogy mi, Lydia. És soha nem is volt. Elcsesztem.
- Ha elmagyarázod neki... - kezdi megint Lydia, de félbeszakítom.
- Nem akarja hallani a magyarázatomat. És egyáltalán nem hibáztatom érte.
Lydia felsóhajt. - Szerintem még mindig van esélyed. Bárcsak élnél vele, ahelyett, hogy itt bujkálsz és sajnáltatod magad.
Eszembe jut Ruby üzenete:
Nem megy.
Hát persze, hogy nem. Megcsókoltam egy másik lányt, és ez megbocsáthatatlan. Rubyt örökre elvesztettem. És az a tény, hogy Lydia most idejött, és megpróbál meggyőzni az ellenkezőjéről, kikészít. Ki akartam kapcsolni, és elterelni a gondolataimat, de ez már nem lehetséges. Lassan, de biztosan visszatér a düh a testembe. Dühös vagyok anya halála miatt, dühös vagyok apámra, dühös vagyok saját magamra - és az egész világra is.
- Mit érdekel téged? - kérdezem. Ujjaim a törölköző szövetébe mélyednek.
- Fontos vagy nekem. A fenébe is, nem akarom látni, hogy szenvedsz. Olyan nehéz ezt elhinni?
- Ruby nem akar engem visszakapni, és én biztosan nem fogom ráerőltetni magam. Egyébként neked sem kellene.
Felállok, és a két futópadhoz akarok menni, amik egy nagy panorámaablak előtt vannak felállítva, és a birtokunk hátsó részére néznek. De nem jutok messzire - Lydia visszaránt a könyökömnél fogva. Megpördülök, és dühösen nézek rá.
- Ne nézz így rám! Itt az ideje, hogy újra önmagad légy - sziszegi. Aztán egyik ujjával határozottan a mellkasomba bök. - Nem lökhetsz el magadtól mindent és mindenkit.
- Nem löklek el magamtól - mondom összeszorított fogak között.
- James...
Próbálom elővarázsolni a távolságtartás maszkját, ami mindig a második arcom volt az iskolában és a családommal való nyilvános találkozókon. De itt áll előttem Lydia. Soha semmit nem kellett elrejtenem előle, és éppen ezért nem akarom, hogy sikerüljön. Frusztráltan dobom félre a törölközőt.
- Mit akarsz hallani tőlem, Lydia? - kérdezem erőtlenül.
- Azt, hogy együtt túljutunk ezen. Te és én. Mint mindig. - Nyel, és enyhén megérinti a karomat. - De ha nem tudsz velem őszintén beszélni, és így elzárkózol, akkor nem fog működni.
Megvetően felhorkantok. - Úgy teszel, mintha mindent megbeszélnél velem. Mintha kettőnk közül épp te lennél az, aki őszinte. Mindig mindent ki kellett húznom belőled. Csak azért tudtam meg a Suttonnal való viszonyodat, mert lebuktál. - Eltolom a kezét, és hidegen a szemébe nézek. - Attól, hogy anya meghalt, még nem jelenti azt, hogy mostantól szövetséget kell kötnünk egymással a világ ellen. Ne csinálj belőlünk olyasmit, ami sosem voltunk, Lydia.
Összerezzen és megtántorodik egy lépést hátrafelé. Anélkül, hogy még egy pillantást vetnék rá, megfordulok, és menet közben visszadugom a fülhallgatót a fülembe. Ha a nővérem mond még valamit, nem fogom meghallani. A hangos gitárriff elnyomja a világom csúnya valóságát.