Save You (Maxton Hall, #2)

23

Ruby

Soha nem voltam még ilyen izgatott egy hétfői nap előtt, mint ma. Az iskolabuszon való utazás kétszer olyan hosszúnak tűnik, mint általában, és bár általában élvezem, ma reggel túlságosan ideges vagyok hozzá. Ahogy megtesszük az utolsó métereket az iskoláig, és a busz végre megáll, emlékeztetem magam, hogy szedjem össze magam.
            Ez is csak egy újabb iskolai nap.
            Minden a szokásos.
            Szólok a pulzusomnak, hogy kicsit vegye lassabbra a tempót.
            Én szállok le utoljára a buszról. És ahogy lemegyek a lépcsőn, meglátom őt.
            James a sportpálya kerítésének támaszkodik, közvetlenül a buszmegállóval szemben. A mosoly, amivel rám néz, szinte félénknek tűnik, bár a testtartása nem ezt a benyomást kelti. Emlékszem arra a több mint három hónappal ezelőtti reggelre, amikor szintén így lepett meg. Akkor egy bulin voltunk Cyriléknél, és el akart zárni a kíváncsi osztálytársaink elől, hogy ne tegyenek fel túl sok hülye kérdést.
            Ezúttal nem várja meg, amíg mellé érek, hanem felém jön. A mosolya nem tűnik el - épp ellenkezőleg. Tegnap este észrevettem, milyen gyakran és őszintén mosolygott, amikor a családommal játszott. Alig hiszem el, hogy ez ugyanaz a fiú, aki decemberben a karjaimban sírt. Jó őt így látni.
            - Szia - köszönök neki, és végigsimítom a frufrumat. Szeles az idő, és attól félek, hogy a hajam minden irányba szétáll. James mégis rám néz, mintha én lennék a legjobb dolog, ami valaha történt vele.
            - Jó reggelt! - Felemeli a kezét, és a fülem mögé söpri az egyik kósza tincset. Olyan közel áll hozzám, hogy érzem az illatát. Olyan ismerős. Meleg. Kicsit olyan, mint a méz. Egyszer meg kell kérdeznem tőle, milyen parfümöt használ.
            - Mehetünk? - kérdezi egy biccentéssel a főbejárat irányába.
            A szívem megdobban. Izgalmasnak és újnak érzem az egészet.
            - Igen - mondom, és röviden elgondolkodom azon, hogy vajon megfoghatom-e a kezét. Nem tudom, hogy készen állunk-e már. Hogy szabad-e - és milyen hatással lehet ez a többiekre. James elveszi tőlem a döntést, és a kezemet a sajátjába veszi. Bizsergető érzés terjed szét az ujjaimról az egész testemen.
            - Ez így rendben van? - kérdezi.
            - Több mint rendben - válaszolom, és megszorítom a kezét.
            Aztán együtt sétálunk a Boyd Hall felé. Útközben alig találkozom ismerősökkel - de mind ismerik Jamest. És úgy tűnik, mindegyiküket érdekli, hogy fogja a kezemet. Hallom, hogy néhányan suttognak, néhány fej felénk fordul, ahogy elhaladunk mellettük. Egy pillanatra elbizonytalanodom, és süllyedő érzést érzek a gyomromban. Oldalra pillantok Jamesre - és az érzés egy kicsit elmúlik.
            Mert James úgy néz ki, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne, hogy kézen fogva sétál velem az iskola udvarán.
            - Egyébként randira szeretnélek hívni - súgja nekem, mielőtt belépnénk a Boyd Hallba.
            Elfojtom a mosolyt, amely szét akar terülni az arcomon. Felvonom az egyik szemöldökömet. - Tényleg?
             James bólint. - Mmm. Jövő szombaton. Ha ráérsz.
            Úgy teszek, mintha gondolkodnék, James pedig vigyorogni kezd. - Teljesen megőrjítesz, Ruby Bell.
            Most már engedek a mosolynak.
            - Szívesen randiznék veled, James Beaufort - mondom, a szemébe nézve, hogy tudja, mennyire komolyan gondolom, amit mondok.
            Ahogy kilépünk a bejárati ajtón a hallba, odasúgja nekem: - Reméltem, hogy ezt mondod.
            A gyűlés után James elkísér az osztályterembe. Abban a pillanatban érünk az ajtóhoz, amikor Alistair, Cyril és Wren belép mögöttünk a folyosóra. Wren vet egy pillantást összekulcsolt kezünkre, megfordul, és eltűnik az egyik teremben. Észreveszem, hogy James megmerevedik, és automatikusan el akarom engedni a kezét, de ő továbbra is fogja az enyémet.
            - Jó reggelt nektek - mondja Alistair, és egy minimális mosolyt küld rám.
            Cyril kurta biccentést kapok. Én is ugyanolyan kurtán bólintok vissza. Nem felejtettem el, amit decemberben mondott nekem, és hogy mennyire fájtak a szavai. Ha James barátkozik vele, az az ő dolga. De ez nem jelenti azt, hogy kedvelnem kell őt.
            - Jó reggelt - viszonozza James, a hangja nyugodt és érzelemmentes.
            - Ez azt jelenti, hogy most már nem leszel olyan ellenszenves? - kérdezi Alistair, és az összekulcsolt kezünket nézi.
            James felemeli a szabad kezét, és középső ujjat mutat a barátjának. Aztán felém fordul. - Később találkozunk.
            Inkább kérdésnek hangzik, mint kijelentésnek, ezért bólintok.
            - Később találkozunk - motyogja, és a hüvelykujjával egyszer végigsimít a kézfejemen. Az apró érintés bizsergést küld az egész testembe.
            - Viszlát később.
            Elengedi a kezemet, és elindul a terem felé, ahol neki és a barátainak épp órájuk lesz. Cyril és Alistair követi őt, én pedig addig nézek utánuk, amíg James átpillant a válla felett, és rám mosolyog. Nekem a saját osztálytermembe kellene mennem, de megdermedek a helyemen.
            Visszagondolva arra, amikor elkezdtük, el sem hiszem, hogy mostanra eljutottunk idáig: kézen fogva az iskolában, a Maxton Hall összes diákja előtt.
            De jó érzés.
            És nem csak az: helyesnek érzem.
            - Nem számít, hova kell ma mennem - mondja Lin délután, és lehuppan mellém az egyik székre, amit az elmúlt negyedórában kis körben állítottunk fel. - Nem akarok másról beszélni, csak rólad és Jamesről.
            Gyorsan az ajtóra pillantok, de az még mindig zárva van. Senki más nincs a csoportszobában. - Tényleg?
            Lin bólint. - Igen. Amikor elmentem kávéért a szünetben, a büfében mindenki erről beszélt.
            Enyhe nyugtalanságot érzek a szavai hallatán, de úgy döntök, nem hagyom, hogy ez aggasszon. Rájövök, hogy végleg elfelejthetem a láthatatlanná tévő köpenyemet, amikor James Beauforttal kézen fogva sétálok az iskolában. A tanév kezdete óta amúgy is annyi minden változott, hogy nem igazán érdekel, hogy az emberek ismernek-e, vagy beszélnek-e rólam. Legalábbis majdnem.
            - Amúgy meg furdal a kíváncsiság - teszi hozzá Lin.
            - Sajnálom, hogy nem mondtam semmit - mondom. - De még mindig nem igazán tudom, mi történt valójában. Tegnap eljött hozzám, és .... - Megengedek magamnak egy apró mosolyt. - Nagyszerű volt.
            - Beszéltetek? Mindenről?
            Bólintok. - Igen. Nagyon nehéz volt. És nem hiszem, hogy úgy tehetünk, mintha semmi sem történt volna. De... - Lassan ki- és belélegzem. - Még mindig valahogy reménykedem benne, hogy túljutunk ezen.
            Még mindig messze nincs minden rendben köztem és James között. Túl sok minden történt, és még mindig túlságosan félek, hogy megint bántani fog. De tegnap egyszerűen boldognak éreztem magam - és ezt az érzést szeretném megtartani, ameddig csak tudom.
            Lin felsóhajt: - Ez jól hangzik. Őszintén örülök neked, Ruby.
            A vágyakozó hangja megállásra késztet. Aztán eszembe jut, hogy Lin péntek este elment a többiekkel a kocsmába, hogy beszéljen Cyrillel. Abban a pillanatban bűntudatom támad. Mivel annyira elfoglalt voltam, teljesen elfelejtettem megkérdezni őt erről szombaton.
            - Van valami fejlemény? - kérdezem óvatosan.
            Lin összepréseli az ajkait. Egy pillanatig úgy tűnik, mintha el akarná zárni a témát, de aztán hirtelen kifújja a levegőt. - Igen. A fejlemény az, hogy mostantól csak Oxfordra fogok koncentrálni.
            Együttérzően nézek rá. - Mi történt?
            Megvonja a vállát. - Cyril dobott engem.
            Élesen belélegzem. - A francba.
            - Pontosan úgy történt, ahogy sejtettem. Szerelmes Lydiába - folytatja halkan. - És megint reménykedik benne.
            - Ezt mondta? - kérdezem döbbenten.
            Lassan bólint. - Egészen egyértelműen, igen.
            - Nagyon sajnálom ezt, Lin. Ha bármit tehetek érted...
            - Nem, de köszönöm. Szerintem jó, hogy most végre elmondta. Különben valószínűleg egészen Oxfordig üldöztem volna, és az tönkretette volna az ottani indulásomat. Egyszerűen túl sokat olvastam bele.
            Óvatosan a hátára teszem a kezem.
            - Minden rendben. Tényleg. Csak egy kicsit megkönnyebbültem, hogy végre megszabadulok ettől a bizonytalanságtól.
            Egy pillanatig bizonytalanul nézek rá, majd röviden megsimogatom a hátát, és elengedem. - Pénteken kéne egy csajos estét tartanunk, mit gondolsz?
            Lin bizonytalannak tűnik, de sikerül mosolyognia. - Majd megbeszéljük, oké?
            Egy ideig csendben ülünk egymás mellett, és az asztalokat nézzük, amelyeket a terem hátsó falához toltunk, hogy helyet csináljunk a körünknek.
            - Gondolod, hogy a többiek örülni fognak?- kérdezi végül Lin, és a hangja igyekvő vidámsággal hangzik.
            - Biztos vagyok benne, hogy örülni fognak- mondom. - Szerintem mindannyiunknak jól jönne egy nap, hogy kifújjuk magunkat a pénteki nyüzsgés után.
            Éppen amikor Lin válaszolni készül, nyílik az ajtó, és Jessalyn és Kieran lép be a szobába.
            - Mi folyik itt? - kérdezi Jessalyn, és ingerülten körülnéz.
            Kieran viszont csak annyit motyog, hogy "Szia", és gyorsan leül az egyik székre. Azon tűnődöm, vajon csak képzelődöm, vagy tényleg még a szokásosnál is sápadtabb ma.
           Kerüli, hogy rám nézzen, és figyelmesen kotorászik a zsebében.
            Észreveszem, ahogy Lin először rám néz, aztán rá, majd újra rám, de nem tudom, mit tehetnék, hogy kevésbé legyen furcsa ez a pillanat kettőnk között.
            Szerencsére Camille és Doug ebben a pillanatban lép be az ajtón, és szintén csodálkoznak az ülésrend változásán. Utolsóként James lép be a terembe. Felvonja a szemöldökét, és körülnéz, majd átsétál a székkörön, és fanyar mosollyal leül az enyémmel szemben lévő székre.
            Mellettem Lin megköszörüli a torkát. - Ruby és én kitaláltunk egy kis meglepetést mára" - mondja. - Biztos vagyok benne, hogy mindannyian ismeritek azt az érzést, amikor tanév egy bizonyos pontján eljön az a mélypont, amikor hirtelen minden nagyon nehézzé válik.  - A kis csoport egyetértően mormog. -Van egy olyan érzésem, hogy mostanában közel járunk ehhez a ponthoz, különösen a múlt heti káosz után. Sajnos nem igazán engedhetjük meg magunknak, hogy szünetet tartsunk, mert a tavaszi bál gyakorlatilag mindjárt itt van. Mindazonáltal úgy gondoltuk, hogy ma egy kicsit másképp is megtarthatnánk a találkozót - teszem hozzá. - Mindannyian olyan keményen dolgoztak, és a jótékonysági gála hatalmas siker volt. Azt hiszem, mindannyian megérdemeljük, hogy ma egy kicsit visszavegyünk a tempóból.
            Lin lehajol, és egy nagy táskát húz elő a széke alól. Kinyitja, és két nagy termoszos flaskát és több bögrét mutat. - Úgy gondoltuk, hogy a mai megbeszélést kávé, tea és sütemény mellett tartjuk meg.
            - Ohhh- mondja Camille, és Jessalyn mellette ujjong. - Milyen menők vagytok, srácok!
            Miközben Lin kiosztja az italokat, én felállok, hogy felkapjam a kartondobozokat, amelyeket a szoba sarkában rejtegettem Lin és az én kabátom alatt. - Hoztam muffint anyukám pékségéből - jelentem be.
            Ahogy leteszem őket a kis székkörünk közepére, és felemelem a fedelet, Jessa azonnal a doboz fölé hajol. -  Mhh. Csodás illatuk van.
            - Szolgáljátok ki magatokat.
            Miközben a többiek kiszolgálják magukat, James felém hajol. - De ma reggel még nem volt nálad."
            - Anyukám hozta ide őket ebédidőben - mondom mosolyogva. - Még nagyon frissek.
            - Régóta nem ettem ilyen finom muffint" - mondja Camille, és mellette Doug egyetértően bólogat.
            -Hol van ez a pékség? - folytatja a lány. - Anyukám már hetek óta keres valakit, aki elkészíti a tortát a születésnapjára. Talán körül kellene néznie ott.
            - Gormseyben - válaszolom. - Elég kicsi, de minden, amit ott készítenek, egyszerűen finom és szeretettel készül. Szívesen odaadom az étlapot.
            - Az nagyszerű lenne - mondja Camille, és meglepődöm, milyen őszintén hangzanak a szavai. Már az elmúlt néhány találkozás során is észrevettem, hogy valami megváltozott benne. A szokásosnál is jobban bekapcsolódott, és már nem kelti azt a benyomást, hogy mindent és mindenkit elviselhetetlennek talál a teremben. Vajon mi váltotta ezt ki?
            - Ez egy igazán nagyszerű ötlet volt tőled - mondja Jessa. - A múlt hét egyszerűen stresszes volt. A gála szervezési dolgai mellett még egy angol prezentációm is volt.
            - És hogy ment? - kérdezi Lin.
            - Teljesen elszúrtam. Annyira elvesztettem a fonalat közben, hogy egy ponton semminek sem volt értelme.
            - Én is jártam már így - mondja Kieran. - Az agyam teljesen kiürült.
            - Miről szólt az előadásod?
            - A hidegháborúról. - Kieran ráncolja a szája sarkát. - És a tiéd?
            - Shakespeare Szentivánéji álom című művéről.
            - Szegénykém - mondja Camille. - Utálom Shakespeare-t.
            Jessa megvonja a vállát. - A darab nem volt túl rossz, azt hiszem. Egyébként én is megnéztem a filmet, és úgy gondoltam, hogy nagyon jó téma lenne a tavaszi bálhoz.
            Megállok a muffinnal a szám előtt. - Ez tényleg jó téma lenne - mondom lassan, és Lin felé fordítom a fejem.
            - Igen... - Úgy néz ki, mint aki gondolkodik. - Több árajánlatot is kaptunk dekorációs cégektől az októberi halloweeni bulira. Az egyikük az elvarázsolt erdőt ajánlotta. Műfákkal és reflektorokkal, ködgéppel és így tovább.
           - Ez volt az a fahintás, ahol fényképet lehet készíteni?
            - Igen, pontosan.
            - Azt tényleg el tudnám képzelni - mondja Jessa, miközben Camille felsóhajt.
            - Ez nagyon jól hangzik. Mi lenne a dress code?
            - Mindenki beöltözhetne tündérnek - vágja rá Doug azonnal.
            Egy pillanatra megállunk, és bámulunk rá. Ki gondolta volna, hogy a hallgatag Doug odavan tündérekért?
            - Igen - mondom, de gyorsan hozzáteszem: - Vagy talán a nők viselhetnének virágmintás ruhákat, a férfiak pedig fekete nyakkendőt pasztellszínű ingekkel?
            Jessa bólint. - Tökéletes.
            Lin és én pillantást cserélünk. Lehetséges, hogy épp most döntöttük el a következő rendezvényünk témáját?
            - Mennyi a költségvetésünk? - kérdezi Kieran kissé homlokráncolva. Ma délután először néz egyenesen rám. - Ez elég drágának hangzik.
            - Ez igaz, de a jótékonysági gála dekorációs cégének nem kellett fizetnünk.
          Velem szemben James megvetően horkant fel. Nyilvánvalóan a téma fájó pont nála. Nem tudom, miért, de szerintem elég aranyos.
            - Szóval a pénzből, amit Lexington ígért nekünk, van egy pazar költségvetésünk. Ennek tulajdonképpen elégnek kellene lennie.
            - Nos, én benne lennék - mondja Camille. - És te?
            - Szavazzunk még egyszer a biztonság kedvéért? - javasolja Lin. - Mindenki, aki a "Szentivánéji álom" mottót támogatja, emelje fel a poharát.
            Egyetlen pohár sem marad az asztalon.
            Ahogy a csapattagjaim nyugodt arcát nézem, meleg érzés árad szét bennem. Nem tudom, miért, de úgy érzem, mintha az elmúlt fél órában sokkal közelebb kerültünk volna egymáshoz.