Save You (Maxton Hall, #2)

14

Ruby

Elolvasom egyszer az e-mailt.
Aztán még egyszer.
Aztán harmadszor is.
Újra és újra elolvasom, amíg a betűk elmosódnak a szemem előtt, és pislognom kell.
- Anya - mondom.
Anyám kérdő hangot ad ki. Mellettem ül a konyhaasztalnál, és gondolataiba merülve lapozgatja a háztartási katalógust.
- Anya - ismétlem, ezúttal határozottabban, és a laptopot a megnyitott e-maillel az ő irányába tolom.
Most felnéz. - Mi az?
Visszatartom a lélegzetem, miközben erőteljesen a laptopomra mutatok. Anya tekintete követi az ujjamat. A tekintete végigsiklik a képernyőn. Megáll, és rám néz, majd vissza. A következő pillanatban a szájára teszi a kezét. - Nem - mondja tompán.
Bólintok. - De, azt hiszem, igen.
- Nem!
- Igen!
Anya felugrik, és a nyakamba borul. - Annyira büszke vagyok rád!
Átkarolom anyukámat, és lehunyom a szemem. Megpróbálom azt tenni, amit gyerekkoromban mindig is tettem: erősen koncentrálok arra, hogy örökké emlékezzek erre a pillanatra. Emlékszem anyu illatára, a sütő hangjára, a frissen sült pogácsa illatára és a mérhetetlen örömre, ami átjár, amikor rájövök, hogy a legnagyobb álmom most vált elérhető közelségbe.
- Annyira boldog vagyok - motyogom a vállára.
Anya megsimogatja a hátamat. - Megérdemled, Ruby.
- Ösztöndíjak után kell néznem - mondom anélkül, hogy elengedném őt.
Az ölelése még szorosabbá válik. - Ezek a gondolatok megvárnak. Most...
A bejárati csengő csöngése szakítja félbe.
- Kinyitod? - kérdezi, és elhúzódik tőlem. - Ember valószínűleg elfelejtette a kulcsát. Akkor rögtön elmondhatod neki a nagyszerű hírt.
Bólintok, és olyan sietve fordulok be a folyosóra, hogy a szőnyeg megcsúszik a fapadlón, és a vállamat beverem a szekrénybe. De még ez sem akadályozhat meg abban, hogy feltépjem az ajtót egy fülig érő mosollyal...
...ami rögtön leolvad az arcomról.
James áll a bejárati ajtóm előtt. A hajába túrja a kezét, és hozzám hasonlóan mozdulatlanná dermed. Az arca enyhén kipirult, és a lélegzete apró felhőket képez a jeges téli levegőben. Szürke kockás öltönyt visel, fekete nyakkendővel. Nyilvánvalóan épp most érkezett egy fontos találkozóról, vagy éppen oda tart.
Legszívesebben az arcába csapnám az ajtót.
Ugyanakkor a nyakába akarok borulni.
Talán még jó, hogy képtelen vagyok bármit is tenni. Csak bámulom őt, miközben érzem, hogy a szívverésem felgyorsul a látványától.
- Én... - kezdi, de a hangja elhalkul.
Emlékszem arra a napra, amikor azzal az ürüggyel jött ide, hogy elhozza nekem a ruhát a halloweeni partira. Akkoriban a szemem láttára vívott hasonló harcot saját magával - az érzések ki akarnak szabadulni belőle, de valahogy sosem sikerül hagynia, hogy ez megtörténjen.
- Nem bírom tovább, Ruby - böki ki hirtelen. Megrázza a fejét, és felnéz rám. - Nem bírom tovább.
Megtörtnek és fáradtnak hangzik. Szomorú és megtört. Mintha történt volna valami, amiből már nincs visszaút.
Egyértelmű, hogy most nem tud egyedül lenni. De ugyanakkor bosszant, hogy itt van. Én vagyok az utolsó ember, akihez fordulhatna, ha problémái vannak. Miért teszi tönkre ezt a pillanatot nekem? Most kaptam meg a felvételi levelet Oxfordba, a fenébe is. Ahelyett, hogy hagynám, hogy a fájdalma így lehúzzon, táncolva kellene rohangálnom a házban. Ennek a dolognak köztünk vége - ő vetett véget neki. És nem kéne megint két lépést hátrálni, kétségbeesetten kapaszkodni valamibe, ami már nem létezik.
- Mit nem bírsz tovább?
  - Most jövök egy megbeszélésről a Beaufortból. Lydia terhes. Engem pedig felvettek Oxfordba. Én ... én elveszítem a fejem.
James mellkasa gyorsan emelkedik és süllyed, mintha maratont futott volna. Valószínűleg így is érzi magát. Tudom, milyen rettenetesen szenved a nyomás alatt, amit az apja gyakorol rá, és ebben a pillanatban úgy tűnik, bármelyik pillanatban megroppanhat alatta.
Veszek egy mély lélegzetet. - Megértem, milyen rossz lehet ez neked. De ... nem az a személy vagyok, akihez akkor fordulhatsz, ha rosszul érzed magad - mondom a lehető leggyengédebben.
Gyors léptekkel veszi a lépcsőfokokat, amíg közvetlenül előttem nem áll. A szemei sötétek, a tekintete kétségbeesett. Még sosem láttam őt ilyennek.
- Nem tudok tovább távol maradni tőled. Te vagy az egyetlen ember, aki igazán megért engem. Szükségem van rád. És harcolni akarok értünk, mert a tiéd vagyok. Mindig a tiéd leszek, Ruby.
Az ajtókeretbe kapaszkodom, és teljesen elképedve bámulok rá. A testemet egyszerre ragadja meg a remény, a fájdalom és a düh, egy kaotikus keverék, amitől a szívem hevesen ver, a gondolataim pedig vadul kavarognak.
El sem hiszem, hogy ezt mondta.
Nem tudom elhinni, hogy megint szét akarja szedni az életemet.
Egyszerre hihetetlenül dühös leszek. Hogy merészel megint visszatérni a rendezvénybizottságba? Hogy merészeli tönkretenni ezt a pillanatot a számomra?
- Nem - mondom. Ugyanakkor megrázom a fejem. - Nem.
- Kérlek, Ruby, én...
- Tudod, mire van szükségem, James? - szakítom félbe. - Békére van szükségem. Időre van szükségem, hogy túltegyem magam rajtad. Azt akarom, hogy egy nap boldog légy, és rájöjj, hogy nem kell hagynod, hogy az apád irányítsa az életedet. De ebben nem tudok segíteni neked.
Megrázza a fejét. A Jobban érzem magam, ha velem vagy. Akkor egyszerűen ... boldog vagyok.
- Rohadtul nem az én dolgom, hogy boldoggá tegyelek!- kiáltom.
James összerezzen, és hátrál egy lépést. Lecsúszik a legfelső lépcsőfokról, és egy pillanatra úgy tűnik, hogy elveszíti az egyensúlyát, de az utolsó pillanatban megáll. Rám mered, és a kimondhatatlan döbbenettől a szemében eláll a lélegzetem.
- James - suttogom.
Megrázza a fejét. - Nem, igazad van. Nem kellett volna idejönnöm.
Újabb szó nélkül megfordul, és lefelé szalad a lépcsőn. Gyors tempóban szeli át az előkertünket, amíg el nem éri a kis fakaput. Kinyitja, átlép rajta, majd újra rám néz. A szeme üveges, mintha könnyek lennének benne - nem tudom, hogy a szavaim vagy a hűvös szél miatt. Mielőtt bármit is mondhatnék, megfordul és elmegy.