Chilli Chocolate Soufflé °JiKook°

33.rész

Alig értünk haza, de nekem már kezdődött is a suli, a külön angolórák, Jungkook pedig ismét belevetette magát orvosi kötelezettségeibe. Noha ígéretet tett rá, hogy ezentúl több időt töltünk együtt, hiszen az a bizonyos cirkusz - ahogy korábban Sunhee-nim fogalmazott - már lezárult, a továbbképzésen pedig a napokban sikeresen túlesett, nem láttam rá sok esélyt, hogy valóban így legyen. Az utazásunk utolsó napjaiban végig éreztem rajta a feszültséget, nyilván nem ok nélkül, ráadásul én magam is ideges voltam, azonban Jungkook a hazatértünk után is ugyanezt a viselkedést produkálta. Elzárkózott, ritkán nyitott felém és egyáltalán nem viszonyult hozzám olyan közvetlenül, mint ezelőtt. Nos, ez mondhatni normális kéne legyen, de úgy gondolom, mi már voltunk egy olyan bizalmi szinten, hogy ne legyen kínos megölelnünk egymást. A mostani távolságtartása egyértelműen szemet szúrt nem csak nekem, de Jisoonak is.

Sokat gondolkodtam azon, vajon milyen hatást gyakorolhattak a férfire régebben az egyetemi barátai, ha még egy hét elteltével sem heverte ki a találkozást. Persze engem is megérintett az eset, és ha őszinte akarok lenni, valójában még én sem dolgoztam fel teljesen azt, hogy bedrogoztak, de én Jungkookkal ellentétben nem a magányra vágytam emiatt, hanem inkább arra, hogy valaki hosszú perceken keresztül öleljen. Hyunjin ezt meg is tette, és jól is esett, hogy barátként ennyire a szívén viseli a sorsomat, csupán magamnak is be kellett ismerjem, hogy nem ő volt az, akitől ezt az ölelést vártam volna.

A helyzet pedig hasonló volt legjobb barátomnál is. Jól sejtettem, hogy a korábban telefonon keresztül hallott elkeseredett hang valóban egy végtelenül reményvesztett fiúhoz tartozott. Hyunjin valósággal egy végzetes katarzisként élte meg, hogy Taehyung és Hoseok összejöttek, s mindezt szilveszter éjjelén jelentették be. Őszintén, soha nem láttam még őt ennyire letörve valaki más miatt. Akaratlanul is dühös lettem Taehyungra, amiért miatta lett ilyen elszontyolodott, pedig aztán Taehyung is csak a szívét követte. Nehéz volt bármelyikük oldalára állnom, hiszen míg Hyunjint szinte testvéremként támogattam, addig igazságtalannak éreztem, hogy Taevel legyek közömbös. Viszont egyszerűen nem tudtam ugyanúgy a szemébe mosolyogni, mint ezelőtt, és ez végül ahhoz vezetett, hogy tőle is hasonlóképpen tartottam a távolságot, mint ahogy Kook tőlem.

A napokban szinte teljesen eluralkodott rajtam a diszkomfort-érzet, feszengtem, nem tudtam a feladataimra koncentrálni, egyszerűen nem éreztem jól magam a bőrömben. Mindenben csak a negatívat láttam meg és előre kezdtem el aggódni olyan dolgokon, amiken jobb esetben még csak nem is gondolkodtam volna. Nem értettem, hogy mindezt minek tudhatom be, de abban biztos voltam, hogy nagy szerepet játszik a közérzetemben az is, hogy Jungkookkal teljesen elhidegültünk egymástól egy hét alatt. Hiába kerestem a társaságát és hiába próbált ő is úgy tenni, mintha felhőtlenül érezné magát, még a vak is látta, hogy valami komolyan nincs vele rendben. Segíteni akartam neki, minden erőmmel azon voltam, hogy valamilyen formában a kedvében járjak, még ha csak egy piciny dologról is volt szó. De mintha észre sem vett volna. Éppen ezért a szomorúság mellett ingerült is lettem, hiszen rendesen kikészített ezzel a magába forduló viselkedésével.

Tudtam, hogy ezerféle dolog van most neki is a fejében, ő is túlgondol néha dolgokat és fel is fújja őket, mintha eget rengetően fontosak lennének, de ezt már kissé túlzásnak véltem. Nyilvánvalóan nem csak az utazáson történtek hozták mindezt ki belőle, nagy valószínűséggel annak az unszimpatikus arab családnak az érkezése is csak parázs volt a tűzre. Minden esetre nem akartam firtatni, mert úgy láttam egyáltalán nem vevő jelenleg semmiféle kommunikációra a köszönésen kívül, és végső soron úgy voltam vele, hogy talán azzal leszek a legjobban a segítségére, ha én magam nem fárasztom őt a saját pitiáner problémáimmal. Csupán reméltem, hogy ez a tébolyult helyzet nem megy majd a kapcsolatunk rovására. Én bíztam benne, hogy van annyira erős a közöttünk lévő kötelék, hogy ezt egyikünk se hagyja.