Chilli Chocolate Soufflé °JiKook°

25. rész

Teljesen lesokkolódtam, de úgy tűnt, mindenki más is. A tanárnőt bámultam leesett állal, kitágult szemekkel, és éreztem, hogy ugyanilyen tekintetek illettek engem is. Nem hittem a fülemnek. Meg is ráztam a fejem, hogy felébresszem magam a borzalmas rémálomból, de mintha csak egy feloldhatatlan genjutsuba kerültem volna, az engem körülvevő emberek nem tűntek el, a helyszín nem változott, és a hirtelen rám törő pánik sem múlt el.

Én ezt nem akartam. Nemhogy nem volt hozzá kedvem, vagy lelki erőm, hanem én tényleg nem akartam ezt. Nem voltam erre felkészülve. Vártam, hogy a hölgy elnevesse magát, és közölje mindenkivel, hogy ez egy vicc volt, és Chow hamarosan beér, de ez percek múltán sem történt meg. A pillanatok óráknak tűntek, én pedig éreztem, amint egy jéghideg izzadságcsepp fut végig gerincemen. Kirázott a hideg. El akartam süllyedni a föld alá, hogy senki se vegyen észre, senki se bámuljon, és senkinek se jusson eszébe olyan ostobaság, hogy majd én beugrok egy nálam jóval felkészültebb lány helyére. Ezt senki nem gondolhatta komolyan.

Nem szólaltam meg, ahogy a többi tanár vagy diák sem. Én az énektanárra néztem, ő hol rám, hol a tanártársaira, hogy elfogadják-e az elfogadhatatlan javaslatot, a diákok viszont éreztem, hogy mind engem néznek. Legfőképpen kíváncsi, s összezavarodott arcokkal. Én is össze voltam zavarodva, mit is vártam tőlük? 

- Hallottad Park Jimin. - szipogott még mindig a kórusvezető, és ő is rám vezette könny áztatta szemeit. - Van három órád. - intett nekem, hogy távozzak a színpadról, ahol a többiek folytathatják a gyakorlást. A lábaim földbe gyökereztek, de szótlanságommal mit sem törődve ragadta meg énektanárom a karomat, és maga után húzva vezetett a hátsó öltözők felé. Fel sem mertem pillantani, nem akartam senki szemeibe belenézni. Ez nem az én döntésem volt.

A tanárnő leültetett egy padra, míg ő egy széket húzott velem szembe, amin ő foglalt helyet, majd egy flakon vizet nyomott a kezembe, amit megköszönés nélkül vettem el, s tartottam ölemben azt figyelve. Még végig sem gondolhattam a szituációt, amibe keveredtem, a nő halkan beszélni kezdett hozzám. A színpadról már lehallatszottak a felcsendülő énekhangok, míg a hölgy csak beszélt és beszélt hozzám, de én nem tudtam rá figyelni.

- Tanárnő, nekem ez nem fog menni. - mondtam, ezzel beleszólva szavába, amire egyébként sem szenteltem túl sok figyelmet. Ekkor vállamra fogott és kicsit megrázott, hogy felnézzek rá, amit egy pillanat erejéig meg is tettem. Ahogy kétségbeesett szemeibe néztem, ezer meg ezer gondolat futott végig agyamon.

- Ne csináld Jimin, kérlek. - könyörgött már szinte, én pedig igazán sajnáltam, de nem hittem, hogy képes lennék arra, amit tőlem kér. - Ezerszer elénekelted már nekem.

- Igen. Önnek, és nem több száz embernek. - tördeltem ujjaimat, és már az sem érdekelt, ha véresre kaparom őket, olyan ideges voltam. Kicsit tiszteletlenül is beszéltem, amit bántam utólag, de feldúlt voltam, és erről nem én tehettem.

- Nincs semmi különbség. - rázta meg a fejét, de én itt helyben fel tudtam volna neki sorolni vagy ötven különbséget. - Ők többségében laikusok. Figyelj rám, Jimin. - szorított kissé vállamra. - Én vagyok a legnagyobb kritikusod zenei téren, mert én vagyok a tanárod, érted? Nem jutott volna ez eszembe, ha úgy gondolnám, nem tudod megcsinálni.

- De én tényleg ezt érzem. - mondtam rekedtes hangon, amiért a belőlem feltörni vágyó érzelmeket próbáltam elnyomni. - Én egyáltalán nem erre készültem.

- Mi sem. Senki sem. - húzta el száját. - De meg kell oldanunk a helyzetet. - mosolyodott el halványan, én pedig nem értettem, hogy képes még ebben a szituációban mosolyogni. - Tudod, számtalanszor hozhat eléd az élet ilyen problémákat. Ilyen ez a szakma. Nem mindig kiszámítható, de a nézőnek ezt nem tudod megmagyarázni. Nem küldheted őket haza. Improvizálnod kell, és arra törekedned, hogy a lehető legjobb megoldást találd. Most te vagy a legjobb megoldás. Ezt szerintem te is látod.